Utolsó frissítés: 2010-07-22
Szerző: Emődi Tamás
Lektorálta:
Kód: BH-II-m-A-01080
Datálás: 1752 - 1780
A nagy multú középkori egyházmegye székhelye és a messze földön híres székesegyház a török pusztítás majd a Reformáció és az új fejedelmi palota építkezéseinek áldozatául esett. A visszafoglalt városban eleinte a püspökök szerény anyagi helyzete és az újjáépítések napi problémái nem engedték meg a hagyományokhoz méltó egyházi építkezések megindulását. A század közepére azonban a viszonyok rendeződtek, a püspöki jövedelmek növekedtek, és napirendre kerülhetett az egyházmegye megszervezése, a székesegyház, valamint a papnevelde felépítésének kérdése. A váradi püspökök megragadták az így kínálkozó lehetőségeket, és új épületegyüttesekkel igyekeztek városuk régi fényét visszaadni. Majdnem a kezdetektől jellemző az építészeti feladat egységes megfogalmazása, vagyis az a sajátság, hogy a székesegyház, a püspöki palota és a szeminárium alkotta közös kompozícióban gondolkodtak. A jelenlegi székesegyház építésének elkezdése Forgách Pál püspök (1747-1757) nevéhez fűződik, aki az épület tervének elkészítésére Franz Anton Hillebrandt fiatal bécsi építészt kérte fel. Az építész 1750-ben a püspökkel folytatott tárgyalás után kötelezte magát három vázlat alapján 11 rajz elkészítésére. Hillebrandt az elkészült tervrajzokat átadta a püspök bécsi ügynökének, Bernáth Györgynek. Ez utóbbi jelenlétében három bécsi építőmester átvizsgálta a rajzokat, a már elkészült modellel összehasonlította és egyes módosításokkal kivitelre ajánlotta. Ezek után Bernáth a terveket bemutatta a kancelláriának is, az pedig jóváhagyta a püspök szándékait és építészeti elképzeléseit.
A székesegyház alapjainak kiásása még 1751-ben megkezdődött. Ez időben már olasz kőművesek is jöttek Giovanni Battista Ricca vezetésével. Ricca "átformálta" Hillebrandt terveit, és vezetése alatt 1752. október végéig az alapfalak már a föld színéig emelkedtek, 1753-ban pedig az ablakok alsó párkányáig. 1756-ben a püspök felszentelte az ideiglenes székesegyházat, amely addig csak megáldott volt. A lendületes építést két esemény, egyrészt az építész Ricca halála 1756-ban, másrészt Forgách püspök váci püspökké történt kinevezése gátolta meg. A püspöki szék betöltetlensége alatt Kruspér István királyi tanácsos és Keserű György váradi kanonok irányította a munkát, a mesterek pedig Domenicus Luchini keze alatt dolgoztak. Az 1759-ben kinevezett Patachich Ádám nagyszabású építkezései elsősorban a főúri rezidencia kialakítását célozták, ezért a székesegyház háttérbe szorult. Egy 1759-es jelentés szerint az eltelt kilenc év alatt Johann Michael Neumann felügyelete alatt teljesen beboltozták a templomot, a főhajó, a kereszthajók, a szentély csehboltozása s a félgömbszerű szentélyzáródás, a tető alá süllyesztett kupola is elkészült, hasonlóan a sekrestyék, valamint a föléje épített helyiségek, a nyolc oldalkápolna és a föléjük épített nyolc oratórium.
Josef Koller kamarai tanácsos és Hillebrandt tervrajzokkal kísért felterjesztésében egy sor változtatást javasolt - a szentély két ajtajának befalazását, módosítást a kripta méretében, orgonakarzat létesítését, valamint a homlokzat módosítását - amelyhez a királynő hozzájárult. A felterjesztett tervrajz latinkereszt alaprajzú, két mellékhajós, sekrestyés, két homlokzati tornyos templomot ábrázolt. Felvetődött az "ambulacra", a székesegyház sekrestyéjéből a rezidenciához, illetve a kanonoki házakhoz vezető árkádos épületszárnyak építése. A kancellária anyagi megfontolásból ez utóbbit elvetette. Az építkezés továbbra sem haladt megfelelő ütemben. Mária Terézia 1776. március 8-án kalocsai érsekké nevezte ki Patachich püspököt, és ezzel a munkálatok megszakadtak. A káptalan Salamon József kanonokot bízta meg az építkezés folytatásával. A kanonok ragaszkodott Ricca eredeti terveihez, ezáltal számtalan nézeteltérése volt Neumannal, aki Hillebrandt elképzeléseit követte: a már keretelt óranyílásokat befalaztatta, és az órát nem a toronyba hanem a középső oromzaton helyezte el.
Ricca itáliai és Hillebrandt klasszicizáló barokk felfogása közti különbségből eredt a heves ellentét. A királynő Hillebrandtot vette védelmébe, így az ő elképzelései valósultak meg a homlokzat, valamint a külső-belső díszítésben, de ugyanakkor megsürgette az építkezést is. 1779. augusztus 17-re kitűzte az ünnepélyes felszentelés időpontját. Ennek ellenére a befejezés késett. 1779. december 8-án Korniss Ferenc nagyprépost megáldotta a templomot, de ünnepélyes felavatására csak 1780. június 25-én került sor. Kollonitz László erdélyi püspök szentelte fel, akit ugyanezen a napon Mária Terézia váradi püspöknek nevezett ki.
A székesegyház hatalmas mérete ellenére sem tartozik a legszebb 18. századi barokk templomok közé, aminek két fő oka a stílusegység hiánya és a helytelen arányok. Hillebrandt szelleme, mely a templom egész külső tagolását vezette nem számolt a nagy felületek arányos betöltésével. Áll ez különösen a város felé forduló déli főhomlokzatra. A széles és impozáns középrészt aránytalanul csenevész tornyok fogják közre s ez különösen profilban a nagyobb távlatokból nézve feltűnő. A templom tömegéhez képest túl alacsonyak a 61 méter magas tornyok. Bár elhelyezésük Ricca terve szerint történt, alacsonyságuk az építkezés elhúzódásának és a befejezés sürgetésének róvására írandó. A váradi székesegyház terjedelmes, sárgára vakolt s fekete sodronyos ablakkivágásokkal megosztott kissé unalmas homlokzatán a vízszintes párkányzatok tömör hangsúlya már nem lefojtott szenvedélyeket, hanem a századvég nyugalomra vágyó áldását tükrözteti. A részletekben a késői copf stíluselemei jelentkeznek.
A főhomlokzatot az övpárkány két emeletre tagolja. Földszintjén három ajtó található. A középső nagyobb főbejárat egyenes lezárású fesztonos paizsmotívummal, míg a kétoldalt levő kisebb mellékbejáratok timpanonos szemöldökük alatt későbarokk konzolokba fűzött fesztonos díszelemekkel ellátottak. Az ajtók fölött a szélen két vízszintes szemöldökkel lezárt ablak, míg középen nagy ovális ablak látható, tőle jobbra és balra egy-egy közös talapzaton álló füzérdíszes pilaszterpár az övpárkányig. A falsík további tagolását a szélső ablakok és a torony között újabb két-két pilaszterpár hivatott szolgálni.
A tornyok alsó része rusztikás sávozású közepén keskeny kerettel és záródísszel ellátott ablakkal. A homlokzat második szintjének három ablaka közül a középső a nagyobb és háromszögű szemöldökös, s kettős ívú fűzérrel díszített. Tőle jobbra és balra egyenes lezárású és szemöldökű ablakok találhatók. A felület függőleges tagolását hasonlóan nyolc iónfejezetű pilaszterpár biztosítja, de jóval keskenyebbek mint a földszinten. A tornyok felületét a második szinten erőteljes falmélyedések tagolják, közepén keskenykeretű és zárkővel ellátott ablakkal. A hajóhomlokzat koronázópárkányán, az attika közepén timpanon emelkedik. Az attikán újabb volutás oromzat áll, melynek négyzetes lapján konzolfejezetű pilaszterpárok egy órát fognak közre. A tornyok legfelső szintjét konzolfejezetű pilaszterek szegélyezik. Középen enyhe hajlású ívvel lezárt szalagmotívumos mellvéddel bíró nagy félkörablakokkal. A torony sarkai annak teljes hosszában domborúan tompítottak. A tornyokat barokk hagymasisakok zárják le, ovális ablakokkal, amelyek Mária Terézia és II. József korának jellegzetességét hirdetik. Az ikertornyok nincsenek szervileg összekötve az egyházzal, ezért inkább saroktornyoknak nevezhetők.
A székesegyház mellékhomlokzata jóval egyhangúbb. A hosszhajótest boltozatát négy-négy súlyos volutaszerű gótikus támívekre emlékeztető támaszív fogja közre, közükbe a boltcikkelyek nagy, ívelt ablakai nyílnak. Az övpárkány alatt az egyszerű lizénákkal tagozott öt oratóriumablaka található, alattuk a kápolnák félkörívű ablakai. A kereszthajó rusztikás homlokzatát pilaszterek tagolják. A szentély két oldalán egyszerű lizénákkal tagolt öttengelyes melléképületek emelkednek három szinten. Az ablakok jellegzetes barokk profilálást kaptak. A második emelet négyzetes ablaksorai az oratóriumablakokhoz hasonlóak. Az övpárkány felett ismét három támív emelkedik a koronázópárkányig a közepén a szemöldökboltozásba vágott nagy ívablak nyílik.
A templomot arányosan zárja le a melléképületnek hátsó frontja között kidomborodó apszis, földszintjén két oldalt elhelyezett két nagy félköríves ablakkal. Az ablakok közt vakolt faltáblák színesítik a felületet. Az apszis övpárkánya fölött középen egy félköríves vakablak nyílik, jobbra-balra tőle két-két, a széleken újra egy-egy konzolfejezetű pilaszter tagozza a felületet.
Az előcsarnokból belépve hatalmas egységes térbe jutunk, amelynek pompás, gazdag díszítményekkel ékes belső tere meglepően hat a külső tagozás egyhangúságával szemben. A főbejárat felől a hármas boltozású és ívelt vonalban kiugró orgonakarzat emelkedik, mellvédjét 3-3 fűzéres ión pillér tagozza s a párkányzat fölött szalagmotívummal díszített és oválisan stilizált ballusztrád húzódik. A tágas főhajó mellett futnak a mellékhajók, felettük a galériák. A főhajó és kereszthajó a lapos kupolatérben találkozik. Ablakos tambur hiánya miatt a megvilágítás a főhajó boltszakaszainak tíz nagy ívablakára és a homlokzat ablakaira maradt. Az egész templom belsejét körülövezi a gazdagon profilált koronázópárkány, amely kompozitfejes óriási pilaszterpárokon nyugszik. A főhajó mindkét oldalát az orgonakarzattól kiindulva hatalmas félpillér, a kupola hevedereit tartó erősebb pilléreket mindkét oldalon egy-egy, összesen nyolc félpillér tagozza. A kereszthajók sarkaiban, valamint a nagy oltárok mindkét oldalán egy-egy fejezetnélküli lizéna fut végig. A szentélybe nyiló oratórium-ablakok oldalain hasonlóan egy-egy pillér emelkedik. A főoltár koronázópárkánya bele van építve a főpárkányba. A főhajó boltozatát szélességű hevederek tagozzák, melyek a pillérpárok fölött ívelnek és a széles boltszakaszokat közbefogják. A kereszthajót dongaív boltozza. A szentélyt valamivel szélesebb hevederkötegeken nyugvó csehboltozás fedi. A főhajó és kereszthajó találkozását jelző négyzetes tér fölött erőteljesebb heveder tartja a négy pendentifen nyugvó vak laternával bíró lapos kupolát. A nyolc homályos kis oldalkápolna archívoltjait dór fejezetű félpillérek tartják. s a boltozatuk igen lapos csehkupola.
A székesegyház egyik legnagyobb művészi értéke a Krisztus Urunk mennyei diadalát megjelenítő, Johann Nepomuk von Schöpf által készített kupolafreskó(1774-76). 1878-ig ez volt a templom egyetlen festménye, ekkor Storno Ferenc majdnem teljes felületében kifestette.
A székesegyház főoltára, valamint a kereszthajó két nagy mellékoltára 1777-től készült. A főoltár impozáns építménye a szentélyzáródás szerves részét alkotja. Mária mennybemenetelét ábrázoló oltárképet 1779-ben készítette Vinzenz Fischer, két oldalán Szent István és Szent Imre herceg faszobrai, Franz Eberhardt 18. századi művei. A Hillebrandt által tervezett két nagy mellékoltár képeit a váradi székesegyház felépítésére fogadalmat tevő Szent Lászlót és a Szent Családot megjelenítő oltárképek szintén Fischer 1778-ban készült munkái. A mellékhajókban további négy -négy oltár található, melyek 1785-ig készülhettek: a Szent Keresztet, Szent Mihály arkangyalt, a Szent Pál és Szent Péter búcsúzását megjelenítő ábrázolások ismeretlen festő(k) művei, Johann Ignaz Cimbal alkotásaként ismert oltárképek: Nepomuki Szent János, Szent István, Szent Borbála, Szent János apostol, Szentháromság.
Bunyitay Vince: A nagyváradi latin szertartású székesegyház. Nagyvárad, 1880.
Bunyitay Vince - Málnási Ödön: A váradi püspökök a száműzetés s az újraalapítás korában 1566-1780. Debrecen, 1935.
Kelényi György: Franz Anton Hillebrandt, in Művészettörténeti füzetek, Budapest, 1976.
Nicolae Sabău: Johann Nepomuk Schöpf, promotor al barocului din Transilvania. Ars Transilvaniae VIII-IX. 1998-99.
Agata Chifor: Oradea barocă. Oradea, 2006.