A fogalom
A multikulturalizmus kifejezés jelentéstartalma olyan mérték? szétfejl?désen ment keresztül az utóbbi id?ben, hogy már-már lehetetlenség megkísérelni a fogalom kimerít?, tudományos igény? meghatározását. A kifejezés a legkülönböz?bb szövegkörnyezetekben bukkan fel, a széls?ségesen negatív, elítél? viszonyulást tükröz? kontextusoktól a mértéktartó, tárgyszer? megközelítéseken át az elrugaszkodottan pozitív várakozásokkal és megállapításokkal terhelt diskurzusokig. A viszonyulások széles palettája mellett a fogalom referencia-doméniuma sem egyértelm?. Viszonylag s?r?n fordul el?, különösképpen a közbeszédben, hogy a kifejezés egy adott társadalmon belül az egymás mellett él? kultúrák szociológiai tényére utal, holott arra a 'kulturális sokszín?ség', 'kulturális megosztottság' vagy a 'multikulturalitás' volna a találóbb megnevezés. A fogalom legelterjedtebb, szabatosabb jelentésváltozata szerint a multikulturalizmus normatív, teoretikus álláspont azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mi legyen a társadalom válasza a multikulturalitás tényének a kihívásaira (pl. Kymlicka 1995, Parekh 2000). Mások (pl. Heywood 2007) a multikulturalizmust a modern ideológiák egyikeként tárgyalják, amely a kulturális másság okán marginalizált vagy hátrányos helyzet? társadalmi rétegek emancipációjának és esélyegyenl?ségének a biztosítása érdekében száll síkra. Ritkábban a kifejezés interperszonális, interetnikus és interkulturális magatartást jelöl (Albert-L?rincz - Albert-L?rincz 2011). Az említett megfontolásoktól nem teljesen független, de módszerében többnyire önálló diskurzust eredményezett az a törekvés, amely a multikulturalizmus szemléletének az oktatásban való tükröz?dését kívánja szolgálni (pl. Banks-Banks 2004).
A multikulturalizmust normatív elméletként, illetve ideológiaként felfogó álláspontok között nem áthidalhatatlan az ellentét, hiszen a teoretikusan megalapozott, ajánlásszer? válasz arra a kérdésre, hogy miként kezeljék egy társadalomban a kulturális másság kérdését valóban felfogható egy ideológia tartalmi magvaként. A multikulturalizmus szakirodalma azonban sokkal inkább egymással vitázó álláspontok gy?jteménye, mint letisztult elképzelés, amely viszonylag nagyszámú hívet vagy támogatót tudhatna maga mögött. A valódi ideológiák lényegéhez hozzátartozik továbbá a mozgósító funkció, illetve potenciál, amir?l a multikulturalizmus esetében nem igen lehet beszélni, nem utolsó sorban annak következtében, hogy a terület legelismertebb szerz?i mindmáig nem tudtak megegyezni a kulturális megosztottság kezelésének a normatív minimumában. A multikulturalizmus által vizsgált jelenségeket hiba volna ugyanakkor az interperszonális magatartás szintjére leszorítani, hiszen a kérdések, amelyekre a multikulturalizmus keresi a választ, kulturálisan definiált csoportok közötti aszimmetrikus viszonyokban gyökereznek.
A multikulturalizmust következésképpen normatív politikafilozófiai irányzatként lehet a legszabatosabban meghatározni, amely a kulturális - etnikai, nyelvi, vallási - különbségek politikai következményeinek a kezelésére vonatkozóan fogalmaz meg teoretikus érvekkel alátámasztott ajánlásokat a modern társadalmak tagjai, illetve illetékes hatóságai számára.
Miért volt rá szükség?
A kulturális megosztottság azért jelent kihívást a modern társadalmakban, mert a politikai közösségek lényegükb?l fakadóan monokulturalitásra törekednek: a kultúra egyik alapfunkciója többek között olyan homogén spáciumot - életteret - biztosítani egy adott kultúrába szocializált egyének számára, amelyben az uralkodó életforma, a normák, és az értékek közössége szükségtelenné teszi a folyamatos önvédelmi mobilizációt, egyfel?l, és amelyben a szocializáció révén elsajátított tudáskészlet az er?feszítések egy jelent?s részének a megspórlását teszi lehet?vé, másfel?l. Egy olyan társadalom, amelyben mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli és ugyanannak a vallásnak a híve, politikailag lényegesen stabilabb és kevesebb er?feszítés, illetve költség árán adminisztrálható. A monokulturalitás igénye és az annak el?nyeit kidomborító normatív hagyomány mélyen gyökerezik a politikai gondolkodás történetében, legalább Arisztotelészig visszavezethet?en, közelebbr?l a társadalmak standardizációját eredményez? modernizáció és a népek önrendelkezésének az elve képviselte hangsúlyosan az elképzelést.
A politikai közösségek jelent?s része mindazonáltal nem felel meg ennek a normatív hagyománynak: a világ jelenleg létez? közel 200 államában 10 000 kultúrát (UNESCO 1995), 5000 etnikumot (UNDP 2004) és 7000-nél több él? nyelvet (Ethnologue 2009) azonosítottak, amib?l az következik, hogy a kulturális megosztottság igen markáns strukturális jellemz?je a politikai közösségek egy jelent?s részének. Az államok ugyanakkor - mint a politikai közösségek intézményes megfelel?i - az esetek dönt? többségében egy-egy uralkodó etnikum vagy kulturális közösség tulajdonát képezik a nemzetközi jog kurrens gyakorlatának megfelel?en, ami aszimmetrikus viszonyokat eredményez a viszonylag kis számú domináns többségek (kevesebb, mint 200) és a lényegesen nagyobb számú kisebbségi kultúrák (kb. 7000) között. Egy 2004-ben készített elemzés szerint a világ népességének 1/7-e - közel egy milliárd személy - szenved el hátrányos megkülönböztetést nap mint nap abból fakadóan, hogy nem tagja az államában domináns kultúrának (UNDP 2004).
A multikulturalizmus korábban definiált irányzatának a képvisel?it az a kérdés foglalkoztatja, hogy a domináns többségek tulajdonaként felfogott államok viselkedését milyen el?írásoknak kell megfelelteni ahhoz, hogy a világ népességének tetemes része által elszenvedett hátrányokat korlátozni vagy kompenzálni lehessen. A multikulturalizmus f?áramához tartozó normatív ajánlások rendszerint azt írják el? az államok hatóságai számára, hogy ismerjék el a nem domináns kultúrák létét, deklarálják azok egyenl?ségét a domináns kultúrával, és korlátozások nélkül tegyék lehet?vé a nem domináns kultúrák jelenlétét, illetve tükröz?dését a nyilvánosság tereiben, azoknak mind nyelvi és vallási, mind az életformával (pl. hagyományos viselettel és ünnepekkel) kapcsolatos vonatkozásait tekintve.
A multikulturalizmus rövid és szelektív eszmetörténete
A multikulturalizmus irodalmát eleinte dönt? mértékben angolszász szerz?k uralták, és a kialakított álláspontok gyakorlatilag három helyszín sajátos viszonyaira adott válaszokat tükröztek: az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és az Egyesült Királyság. Újabban a kérdést jelent?s figyelem övezi az Európai Unió több államában is, els?sorban a bevándorlók integrációját célzó közpolitikák látványos kudarcának az okán.
Tartalmi vonatkozásait tekintve, a multikulturalizmus eszmetörténete képletesen egy inga mozgásával szemléltethet?, amely egy teljes, majd egy ellentétes irányú, közel teljes lengést végzett el eddig. A kulturális másság kezelésének kérdése a multikulturalizmus megközelítése számára releváns módon els? ízben az Egyesült Államokban merült fel, ahol az olvasztótégely (melting pot) hasonlatra hivatkozva képzelték el a választ arra a kérdésre, hogy mi legyen a függetlenné vált egykori brit gyarmatokra Európa különböz? országaiból bevándorló emberek nyelvével és kultúrájával. A kifejezés els? ízben egy 1782-ben kelt levélben bukkan fel, majd viszonylag rövid id? alatt nagy népszer?ségre tett szert: az Amerikába bevándorlók tömegei valóban készséggel adták fel nyelvi és kulturális identitásukat és siettek amerikaivá lenni. A hosszú ideig szilárdnak mutatkozó „ötvözet" falain az I. világháború idején kezdtek mutatkozni az els? repedések, arra visszavezethet?en, hogy az európai népek közötti ellentétek átgy?r?ztek Amerikába is. Ezt követ?en az olvasztótégely kifejezés mellett az amerikai nyilvánosságban egyre gyakrabban fordultak el? olyan metafórák, mint a „salátás tál" (salad bowl) vagy a „kulturális mozaik", amelyek megenged?bb viszonyulást sugalltak a kulturális homogenizációval kapcsolatos össztársadalmi elvárás kérdésében.
Az inga valamikor az1960-as évek közepén érte el a függ?leges helyzetet, majd elindult az ellentétes irányba. Nathan Glazer és Daniel Patrick Moynihan Beyond the Melting Pot (Túl az olvasztótégelyen) cím?, 1963-ban közreadott munkájukban arról adtak hírt egy New York lakosságára összpontosító kutatás alapján, hogy a homogénnek hitt amerikai népesség identitásszerkezetében egyértelm?en kimutathatók az eredeti etnikai identitás nyomelemei, több generációval a nyelv-, hagyomány- és kultúravesztés után is. Glazer és Moynihan álláspontja egyértelm?en fordulópontot jelentett hiszen megkérd?jelezte azt a korábban uralkodónak számító amerikai meggy?z?dést, hogy a kulturális homogenizáció kívánatos és elkerülhetetlen, megalapozva ezzel a multikulturalizmus diskurzusának kés?bb kibontakozó amerikai változatát.
A normatív politikafilozófia szempontjából fontos, a multikulturalizmus elméletének több kés?bbi megállapítását megel?legez? esemény volt az 1970-es, 1980-as években lezajlott liberális-kommunitárius vita, amelynek lényege röviden, hogy nyilvánvalóvá tette az egyénre, illetve az egyéni jogokra összpontosító liberalizmus korlátait. John Rawls 1971-ben megjelent, A Theory of Justice (Az igazságosság elmélete) cím? m?vében a modern politikai társadalom normatív alapjait kutatva arra a következtetésre jutott, hogy az „ignorancia fátylára" (veil of ignorance) van szükség ahhoz, hogy a közjóra vonatkozó megegyezés egy modern társadalomban létrejöhessen: az ignorancia fátyla eltakarja az emberek identitásának kulturális sajátosságait, és csak azt hagyja szabadon, ami az egyén és az állam közötti viszony szempontjából releváns. Noha Rawls nem tett egyebet, mint elméleti dimenziót adott annak, amit a modern jogállam gyakorlata kitermelt, markánsan artikulált álláspontja heves ellenreakciókra késztetett több neves szerz?t, köztük Charles Taylort, Michael Walzert, Michael Sandelt és Alasdair MacIntyre-t, akiket azóta a kommunitarianizmus képvisel?iként tartanak számon. Ralws-szal szemben a kommunitáriusok azt hangoztatták, hogy az az egyén, akire Rawls fölépítette a modern liberalizmus társadalomfilozófiáját, absztrakció, a valóságban nem létezik: az emberek a valós életben közösségek tagjai, amelyeknek konstitutív szerepük van az egyének identitása, illetve a jóra vonatkozó elképzeléseik tekintetében. Az igazságosságot pedig nem lehet puszta formalizmusokra redukálni, az igazságra vonatkozó elképzelésnek éppen a közösséghez való tartozás ad értelmet. Ezek az érvek s?r?n tértek vissza az 1990-es években azoknak a szerz?knek a m?veiben, akiket a multikulturalizmus kemény magvához tartozókként tartanak számon.
A multikulturalizmus elméletének a normatív politikafilozófia szempontjából releváns els? markáns megnyilvánulása a Kanadában él? Charles Taylor nevéhez f?z?dik, aki 1992-ben a Politics of Recognition (Az elismerés politikája) cím? írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kulturális másságot elismer? politikáknak nem csupán az a feladatuk, hogy megteremtsék a különböz? kultúrák formális egyenl?ségének a kereteit - fontos itt megjegyezni, hogy Kanadában 1988-cal kezd?d?leg hatályos az 1971-ben elfogadott Multikulturális törvény (Multicultural Act) -, hanem hogy biztosítsák a nem domináns kultúrák tagságának az újratermel?dését. Konkrétan, Kanada legkényesebb kérdésének fogalmaiban: nem elegend? azt lehet?vé tenni, hogy bárki beszélhessen franciául, ha neki úgy tetszik, hanem a francia nyelv túlélését kell biztosítani, azt, hogy a távoli jöv?ben is legyenek francia ajkú kanadai állampolgárok. Taylor szerint ehhez akár arra is szükség lehet, hogy a kanadai állam hatóságai különböz? autonómia-formák révén biztosítsanak védelmet a franciául beszél?k közössége számára, elismerjék a közösség tagjainak a jogát ahhoz, hogy törvényt alkossanak a maguk számára, és adott esetekben kizárják a nem francia ajkúakat a közösség jöv?je szempontjából kritikus részleteket érint? döntéshozatalból vagy a maguk számára kialakított élettérb?l is akár.
Joseph Raz egy 1994-ben közölt írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a kulturális megosztottság olyan kihívás a modern társadalmak számára, amellyel nem lehet eredményesen szembenézni a társadalom önképének alapos újragondolása nélkül. A nem domináns kultúrák legitim túlélési törekvéseire lehetetlenség megadni a választ a liberalizmus egyénre összpontosító elméletéb?l kiindulva, hangsúlyozta Raz, a kulturális megosztottság következményeinek az eredményes kezeléséhez meg kell haladni a liberalizmus egyéncentrikus megközelítését. Ezt a feladatot a kanadai Will Kymlicka végezte el a legalaposabban 1995-ben közreadott Multicultural Citizenship (Multikulturális állampolgárság) cím? könyvében.
Kymlicka abból indult ki, hogy a modern társadalmaknak csak akkor van esélyük eredményesen szembenézni a kulturális megosztottság kihívásaival, ha autentikusan liberális választ adnak arra a kérdésre, hogy milyen kötelezettségek hárulnak a modern államok hatóságaira abból fakadóan, hogy állampolgáraik különböz? kulturális, etnikai, nyelvi és vallási csoportok között oszlanak meg. A válasz autentikusan liberális jellege nem ideológia opció Kymlicka szerint, arra azért van elkerülhetetlenül szükség, hogy a kérdés bekerülhessen a politikai folyamatok f?áramába, amely a modernizáció eredményeképp a liberális demokráciák eszme- és intézményrendszerére alapozódik, a hidegháború végét követ?en immár globális értelemben is.
A feladat ráadásul nem is túl bonyolult, érvel Kymlicka, hiszen csak azt kell felismerni, hogy a liberalizmus jelenleg dominánsnak számító, az egyénre, illetve annak jogaira összpontosító változata nem tartozik szorosan a liberalizmus klasszikus örökségéhez: egy viszonylag friss kelet? orientáció, amelynek gyökereit a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszerének a kudarcában, a gyarmati rendszer összeomlását követ? kihívásokban, a hidegháború logikájában és, nem utolsó sorban, az amerikai teoretikusok - többek között Rawls - az 1950-es évekt?l jellemz? társadalomelméleti dominanciájában kell keresni. Az egyéni jogok védelme mindazonáltal fontos vívmánya az emancipáció egyetemes történetének, amihez érdemes ragaszkodni: az egyén joga ahhoz, hogy megválaszthassa a számára legkívánatosabbnak t?n? életformát jelent?s el?relépés az individuális autonómia és az élet min?sége szempontjából, következésképpen pont azt kell megvizsgálni, hogy ez milyen mértékben érvényesül a kulturális megosztottság körülményei között. Kymlicka szerint a nem domináns kultúrák tagjai jelent?s hátrányt szenvednek ebb?l a szempontból, hiszen ?k gyakran olyan életforma-minták közüli választásra kényszerülnek, amelyek kulturális szempontból számukra idegenek, vagy egyenesen ellentétesek legalapvet?bb erkölcsi meggy?z?déseikkel. A cél tehát úgy átalakítani a liberális eszmerendszert, hogy az lehet?vé tegye ezeknek a hátrányos megkülönböztetést eredményez? konzekvenciáknak a kiküszöbölését.
Kymlicka szerint a feladat lényege végs? soron a liberális eszmerendszer bels? következetlenségeinek a meghaladása, annak hozzáigazítása a kor követelményeihez: ha a világ politikai elrendezettségének normatív alapját képez? eszmerendszer nem képes megszabadulni azoktól a bels? ellentmondásoktól, amelyeket többek között éppen a kulturális megosztottság egyre szélesebb körben tudatosuló ténye tett nyilvánvalóvá, akkor számítani kell arra, hogy a liberalizmussal szembehelyezked? szellemi állások fognak meger?södni, és a kulturális megosztottság kezelésének a kérdésében az illiberális álláspontok fognak diktálni.
A liberalizmus bels? ellentmondásainak a kiküszöbölése néhány egyszer?, de konzekvenciáiban messzire mutató tény fel-, illetve elismerését teszi szükségessé. Látni kell mindenekel?tt, hogy az állam semlegességének a doktrínája - amely az emancipáció-történet egy további fontos vívmánya - a gyakorlatban nem érvényesül maradéktalanul. A kurrens nemzetközi gyakorlat arra a szokásjogként érvényesül? tételre alapoz ugyanis, hogy az államok egyenként egy-egy tituláris etnokulturális közösség tulajdonát képezik, ami azt eredményezi, hogy az állam teljes apparátusa a domináns többség kultúráját tükrözi, és annak újratermel?dését segíti el?. Az államok határozott, egyértelm? intézkedéseket foganatosítanak rendszerint azzal kapcsolatban, hogy milyen nyelven lehet kommunikálni az állam intézményeiben, milyen szempontokra kell tekintettel lenni a közoktatás tartalmának a megtervezésekor, a kulturális sajátosságok mely formái toleráltak a nyilvános terekben, melyek az állam intézményei által elismert hivatalos ünnepek, stb. Noha ezek a rendelkezések sok esetben megenged?ek, alapjában véve a domináns kultúra tartalmi és formai jegyeit tükrözik, és ebb?l fakadóan annak fennmaradását, generációról generációra való hagyományozódását teszik lehet?vé, illetve szolgálják.
Látni kell, hogy mindez egyrészt az ipari forradalom és a modernizáció eredményeként alakult így (Deutsch 1953, Gellner 1983), másrészt - az említett társadalomtörténeti folyamatoktól értelemszer?en nem függetlenül - a klasszikus liberalizmus öröksége. A klasszikus liberalizmus ugyanis az egyén boldogulását csakis a nemzeti közösségek emancipációjának az útján látta elképzelhet?nek, nem véletlen tehát, hogy a 19. századi liberalizmus nemzeti liberalizmusok formájában jelentkezett Európa-szerte - még az egyetemes emberi jogok els? nyilatkozatát megfogalmazó forradalmi Franciaországban is! - és a nemzeti közösségek elnyomás alóli felszabadulását kizárólag a nemzeti önrendelkezés formájában látta kivitelezhet?nek. A klasszikus liberalizmus tehát végs? soron nem az egyének, hanem a nemzeti közösségek védelmének a kérdésével volt elfoglalva, és azt a politikai emancipáció révén törekedett biztosítani. Illusztratív ebben a tekintetben John Stuart Mill 1861-b?l származó megállapítása miszerint a jó kormányzás feltétele, hogy az állam és a nemzet egybeessen (Mill 1998), ami nem sokkal kés?bb a népek önrendelkezésének az elvében köszönt vissza, annak mind wilsoni, mind lenini változatában, máig érvényes hatállyal meghatározva a világ politikai elrendezettségét.
Kymlicka szerint a kulturális megosztottság politikai következményeinek a méltányos kezelését célzó törekvéseknek a nemzeti liberalizmus(ok) hagyományához kell visszanyúlniuk. Amennyiben tudatosítjuk ugyanis, hogy a liberalizmus eredend?en a nemzeti közösségek politikai emancipációjának - önrendelkezésének - az útján látta biztosíthatónak az egyén boldogulását, akkor nem nehéz felismerni a politikai jelent?ségét annak az érvnek, amelyet a liberális-kommunitárius vita keretében a közösségelv?ek hangoztattak: az egyén közösségi - és ebb?l fakadóan - kulturális beágyazottsága végs? soron liberális alapérték. Ahhoz ugyanis, hogy az egyén élni tudjon a számára legkívánatosabbnak t?n? életforma megválasztásának a jogával, úgy, ahogy annak szükségességét a liberalizmus egyéncentrikus irányzatának a hívei hangoztatják, egyfel?l opcióknak, másfel?l a választás kritériumait egyértelm?vé tev? értelmezési mez?nek kell a rendelkezésére állniuk, amelyeket legközvetlenebbül a kultúra biztosít az egyének számára. Az egyén jogát a kulturális beágyazottsághoz nem lehet elvitatni következésképpen - ez Kymlicka értelmezésében a liberális multikulturalizmus egyik alaptézise.
Nem nehéz belátni, hogy az állam intézményei által tükrözött és szubvencionált kultúra tagjai számottev?en el?nyösebb helyzetben vannak ebb?l a szempontból, mint azok az állampolgárok, akik egy kisebbségi, marginalizált helyzet? kultúrának a tagjai. Tekintettel arra, hogy ez a privilegizált helyzet - mint láttuk - végs? soron a nemzeti liberalizmus vívmányaira vezethet? vissza, a huszadik század végére jellemz? adottságok között arra volna szükség, érvelt Kymlicka 1995-ben, hogy az államok nevében eljárók elismerjék: nem lehet igazságosságról beszélni egy olyan társadalomban, amelyben az állam intézményei kitüntett szereppel ruháznak fel egy adott kultúrát, és megtagadják ugyanezt a tagjaik vonatkozásában ugyanolyan fontos funkciót betölt?, a túlélésben érdekelt számos további kultúrától. A liberalizmus bels? ellentmondásainak a kiküszöbölése nem kevesebbet feltételezne következésképpen, mint a túlélésben érdekelt kulturális közösségek morális egyenl?ségének az elismerése, függetlenül attól, hogy azok dominánsak vagy marginalizáltak a jelenleg létez? államrendszer keretei között. A kulturális csoportok közötti egyenl?ség elengedhetetlen feltétele az egyének közötti egyenl?ségnek - ez a Kymlicka nevéhez f?z?d? multikulturalizmus második alaptézise.
A morális egyenl?ség elismeréséb?l értelemszer?en annak kellene következnie, hogy az állam valamennyi a fennmaradásban érdekelt kultúrát egyenl? mértékben támogat, azonos feltételeket biztosítván azok túléléséhez. Ebben a tekintetben azonban Kymlicka bevezet egy fontos különbségtételt. A kulturális megosztottság eredetét tekintve kétféle: az államok többségének a területén élnek egyfel?l ?shonos közösségek, akik a történelmi változások következtében, akaratukon kívül kerültek non-domináns pozícióba, és bizonyos - rendszerint fejlett - államok esetében a kulturális megosztottság egy másik jelent?s forrása a bevándorlás. Képletesen fogalmazva: míg az utóbbi esetben a bevándorlók saját elhatározás alapján lépnek át az államhatárokon és választanak maguknak új hazát, addig az el?bbiek esetében a határok „lépnek át" a hagyományos szállásterületüket el nem hagyó közösségek fölött. Kymlicka szerint ennek a különbségnek fontos normatív következményei vannak, abban az értelemben, hogy az egyének kulturális beágyazottsághoz való joga csak az ?shonos kultúrák esetében terheli az államot a kultúra fennmaradását biztosító bánásmód kötelezettségével. A bevándorlók esetében nem, hiszen ?k saját elhatározás alapján mondtak le a beágyazottsághoz való, születésüknél fogva adott jogukról. A liberalizmussal összhangba hozott multikulturalizmus normatív álláspontja következésképpen Kymlicka szerint a következ?: az ?shonos kulturális közösségek esetében az önrendelkezés valamilyen formájára van szükség ahhoz, hogy a marginalizált kultúrák esélyt kapjanak a túlélésre, a bevándorlók esetében pedig olyan politikák a célravezet?ek, amelyek a bevándorlók minél gyorsabb és hatékonyabb integrációját, majd asszimilációját segítik el?.
Will Kymlicka szerint a világ sajátos képet mutat a multikulturalizmus normatív ajánlásaihoz való viszonyulás tekintetében. Egyfel?l számos példát találni a világ több országában arra, amit a kanadai teoretikus ajánlásként megfogalmaz, mind az ?shonos kisebbségek, mind a bevándorlók tekintetében. Másfel?l az uralkodó szemlélet továbbra is az, hogy a normalitás követelményeinek azok az államok felelnek meg, amelyek egy domináns kultúra tagjainak a kizárólagos „tulajdonát" képezik, minden ett?l eltér? eset olyan kivételnek tekintend?, amely senkit semmire nem kötelez. Ahhoz, hogy a világ megfeleljen a multikulturalizmus normatív ajánlásainak, arra volna szükség, hívta fel a figyelmet Kymlicka, hogy az legyen a norma, ami ma kivételnek számít.
Will Kymlicka a liberális demokráciák súlyos következetlenségeivel szembesítette a nyugati világot, és nehezen cáfolható érveket hozott fel azok mellett a változtatások mellett, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy a világ közelebb kerüljön az etnokulturális igazságosság állapotához. Várható volt, hogy álláspontja nem fog osztatlan sikert aratni. A Multicultural Citizenship röviddel megjelenését követ?en az egyik leggyakrabban hivatkozott normatív politikafilozófiai munka lett, amelyet egyesek lelkesen üdvözöltek, mások indulatosan támadtak. Az elutasító vagy kritikus megjegyzések leginkább a fennmaradásban érdekelt kisebbségi közösségek önrendelkezési jogára vonatkozó kitételeket támadták, egy végeláthatatlan szecesszió-sorozat által destabilizált világot vizionálva, amennyiben a világ a Kymlicka-féle multikulturalizmus ajánlásai szerint rendezkedne be. Az elmélet támadható pontjának bizonyult az ?shonos és bevándorlók által létrehozott kulturális közösségek közötti, súlyos konzekvenciákkal járó különbségtétel is: többen hívták fel a figyelmet arra, hogy a bevándorlók esetében nem lehet általánosan érvényes állításként elfogadni, hogy a kulturális beágyazottságot biztosító szül?föld elhagyása személyes döntésre, illetve tudatos opcióra volna visszavezethet?. Az elmélet ezzel kapcsolatos normatív ajánlásait a Nyugat-Európában zajló események is el?nytelen megvilágításba helyezték: a bevándorlók bizonyos kategóriái, mint például a muzulmánok, egyáltalán nem siettek feladni kulturális identitásukat, és egyre gyakrabban fogalmaztak meg olyan igényeket a befogadó államok hatóságai felé, amelyek Kymlicka elméletében inkább az ?shonos közösségeket illetnék meg.
A Multicultural Citizenship által jó messzire kilendített inga Kymlicka egyik legtekintélyesebb kritikusa, Bhikhu Parekh Rethinking Multiculturalism (A multikulturalizmus újragondolása) cím?, 2000-ben kiadott m?vében éri el azt a pontot, amely a kulturális megosztottság legmesszebb men? konzekvenciáival szemebesítette a nyugati világot, és amelyet követ?en az események elindultak az ellenkez? irányba. Parekh indiai származású brit politikafilozófus, akinek a brit gyarmatrendszer történetében és következményeiben, illetve az Egyesült Királyságbeli, a 20. század második felére jellemz? állapotokban gyökerez? tapasztalatok alakították az elképzeléseit a multikulturalizmusról. Parekh szerint a kulturális megosztottság olyan kihívás a világ számára, amelyhez foghatót nem igen lehet találni az eddigi történelemben, a vele való szembenézés a társadalom önképének és a politika intézményeinek alapjaiban való újragondolását fogja megkövetelni. Kymlicka elméletét a multikulturalizmus szellemével ellenkez?ként bélyegzi meg, azt állítván, hogy az kulturálisan homogén szegmentumokra osztja fel a világot, holott ennek éppen az ellenkez?jére volna szükség: arra, hogy a társadalomban uralkodó eszmék, az intézmények és közpolitikák tükrözzék a társadalom kulturális sokféleségét, magukba építve annak valamennyi komponensét. A közjót is a komponensek közötti dialógus útján kellene definiálni, arra törekedvén, hogy az - komplex kompozitumként - arányos mértékben tükrözze valamennyi kultúra lényeges elemét. (A kulturális megosztottság konzekvenciáival való fokozatos szembesülés eszmetörténetének a „fesztávolságát" jól szemlélteti ennek az álláspontnak a viszonya John Rawls álláspontjához, aki szerint a közjó definiálása az 1970-es évek Amerikájában csak az „ignorancia fátylának" a segítségével, az állam semlegességének a feltételezése mellett képzelhet? el.) Parekh, mintegy elébe menve az elméletével szemben megfogalmazható kritikáknak, figyelmeztet?leg állapítja meg, hogy noha az általa vizionált multikulturális társadalom minden bizonnyal nem lesz könnyen megvalósítható és adminisztrálható, a várható ellenállás és nehézségek nem foghatók ahhoz, amit a homogén társadalmak megvalósításának a politikai projektje feltételezne.
Az inga még ugyanabban az évben (2000) egy igen tekintélyes Amerikában él? politikatudományi szakírónak, Giovanni Sartorinak Milánóban, olasz nyelven megjelent m?vében, a Pluralismo, multiculturalismo e estranei (Pluralizmus, multikulturalizmus és az idegenek) cím? munkájában megfogalmazott állásponttal indult el az ellentétes, a multikulturalizmus ajánlásaitól távolodó irányba. Sartori - aki egyébként az 1970-es évek óta Amerikában él - Olaszországot a felkarolt multikulturalizmus okán „feldarabolt, megcsonkított társadalom"-ként (la societa smembrata) bélyegzi meg. A multikulturalizmus szerinte a törzsiség új formája, amely generálja és elmélyíti a kulturális megosztottságot, egymást er?sít? törésvonalakat eredményez, és az elismerés politikája révén fokozza az egyenl?tlenségeket. Álláspontját a politikatudományi szakíró tekintélyével nehezen összegyeztethet? megállapítások is tarkítják: szerinte az indolens, nem teljesítmény-orientált kultúrákból érkez? bevándorlók fokozzák a munkanélküliséget, amit csak a bevándorlók számának a korlátozásával és a kulturális kompatibilitás szempontjainak az érvényesítésével lehet visszaszorítani.
Pierre van den Berghe (2002) szerint a multikulturalizmus normatív hagyománya maximalizmusával hívta ki maga ellen a tudományos közvéleményt: a kulturális sokféleség ünneplése és aktív politikai támogatása megengedhetetlen, a kérdésben érdekelteknek és érintetteknek be kell érniük az elismeréssel és a kulturális másság számára biztosított passzív védelemmel. Az, amit a multikulturalizmus teoretikusai ajánlanak, az államok szintjén nem, legfennebb a városállamok, illetve egyes metropoliszok tekintetében elképzelhet?. Samuel Huntington (2004) a multikulturalizmus doktrínáit tette felel?ssé azért, hogy az Amerikai Egyesült Államok alapító értékei veszélybe sodródtak, kiutat szerinte egyedül a protestantizmus erkölcséhez mint konstitutív értékrendhez való visszatérés jelenthet. David Goodhart (2004) a brit társadalom vonatkozásában értekezik az idegenek által okozott „kellemetlenségekr?l" (discomfort): a kulturális megosztottság körülményei között egyre kevésbé lehet bízni a társadalom tagjainak a viszonyulásában és viselkedésében, az ezzel kapcsolatos folyamatos mobilizációs kényszer rég nem ismert terheket ró a brit politikai közösségre; az idegenekkel nemcsak együtt kell élni, hanem osztozni kell velük a nyilvánosság, a jóléti állam er?forrásai, illetve a demokratikus deliberáció színtereinek a tekintetében is; a kulturális különbségek aláássák a jóléti állam alapját képez? szolidaritást, egyre kevesebb alappal lehet ugyanis elvárni az emberekt?l, hogy olyan polgártársaikért vállaljanak közterheket, akik a sajátjukkal összeegyeztethetetlen értékeket vallanak. Cristian Jopke (2004) a multikulturalizmus visszavonulásáról (retreat), Ralph Grillo (2005, 2007) pedig a multikulturizmus normatív ajánlásai által generált visszaütésszer? reakciókról (backlash against diversity) értekezett. Steven Vertovec (2006) egy új megközelítés, a super-diversity fogalmának a bevezetését javasolta, majd egy Susanne Wessendorffal közösen szerkesztett, The Multicultural Backlash: European Discourses, Policies and Practices (2010) cím? kötetben a multikulturalizmus normatív hagyományával szemben kibontakozott szkeptikus fordulat jelenségét vizsgálva kereste a választ arra a kérdésre, hogy az európai államok miért sietnek kitörölni a multikulturalizms kifejezést a kulturális megosztottság következményeinek kezelését célzó közpolitikáikból.
A Vertovec-Wessendorf szerz?párost foglalkoztató kérdésre adható válasz egyik fontos komponense, hogy a multikulturalizmus-ellenes hangulat a 2000-es évek els? évtizedének a második felében két tekintélyes kormányközi szervezetben is befolyásos pozíciókra tett szert. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2008-ban a White Paper on Intercultural Dialogue cím? dokumentumban arról értekezett, hogy a multikulturalizmus megbukott, azt az interkulturalizmusnak kell felváltania. Az UNESCO 2009-ben közreadott, World Report on Cultural Diversity cím? jelentése egy poszt-multikulturális fordulat szükségessége mellett tette le a garast. A két dokumentum egybehangzóan érvel amellett, hogy az interkulturalizmus, illetve az interkulturális párbeszéd képes lesz meghaladni azokat a problémákat, amelyeket a multikulturalizmus generált azzal, hogy a társadalmakat „balkanizálódásra" szólította fel. Fontos itt megjegyezni, hogy korábban mind az Európa Tanács, mind az UNESCO a multikulturalizmus szemléletének fontos intézményes támpontjai voltak. Ezekt?l az állásfoglalásoktól minden valószín?ség szerint nem függetlenül 2010 végén, 2011 elején Angela Merkel német kancellár, David Cameron brit miniszterelnök, Nicolas Sarkozy francia elnök és Maxime Verhagen, holland miniszterelnök-helyettes sorra jelentették be, hogy hazájukban a multikulturalizmus megbukott.
Az Európa Tanács és az UNESCO kezdeményezésér?l azóta kiderült, hogy az aligha volt több, mint retorikai fordulat, hiszen az interkulturalizmus szlogenje mögött nem fedezhet? fel semmilyen konkrét közpolitikai tartalom. Az interkulturalitás fogalma a normatív politikafilozófiában - néhány egészen friss kísérletet (pl. Bouchard 2011, Meer-Modood 2012 vagy Barrett 2013) leszámítva - kidolgozatlan, a jelenség számottev? tudományos háttereként pedig az interkulturális kommunikáció területével kapcsolatos vizsgálódások említhet?k (Bennett 1993, Hammer 1999, Gudykunst 2003, stb.). Az interkulturális kommunikáció különböz? aspektusait vizsgáló szerz?k azonban az egyén és egy számára idegen kulturális közeg kapcsolatával, azon belül az idegen kulturális közegben való elboldoguláshoz szükséges kompetenciák kérdésével vannak elfoglalva, számukra a kulturális jegyek alapján azonosítható közösségek közötti hatalmi - mint láttuk: dönt? mértékben aszimmetrikus és ebb?l fakadóan igazságtalan - relációrendszer nem létezik mint probléma.
Nehéz megítélni, hogy hol tart ma a kulturális megosztottság következményeire adott normatív válaszok ingája: elérte már a multikulturalizmus Bhikhu Parekh által képviselt csúcspontjával szemközti maximumot, vagy vannak még tartalékai a multikulturalizmus-ellenességnek? Az európai államf?k és magas rangú állami vezet?k 2010-2011-es, a multikulturalizmus kudarcával kapcsolatos nyilatkozatainak kontextusában és/vagy diszkurzív hátterében kivétel nélkül elhangzott az érv, hogy az állam a tituláris nemzeté - Németország a németeké, Franciaország a franciáké, stb. -, és megengedhetetlen, hogy a tituláris nemzet tagjai - például a hollandok - ne érezzék magukat biztonságban saját hazájukban. Ami ebb?l kimondatlanul is következik, valóban nincs túl távol az „olvasztótégely" filozófiájától. Úgy t?nik továbbá, hogy Kymlicka baljós el?rejelzése bevált: azzal, hogy a liberális demokráciák normatív alapjait nem sikerült megszabadítani bels? ellentmondásaitól, illiberális megközelítések váltak hangadókká a kulturális megosztottság kezelésének a kérdésében.
A multikulturalizmus erdélyi magyar recepciója
Erdélyben már az 1990-es évek második felében tudni vélték, hogy a multikulturalizmustól nem lehet túl sok jót remélni. Balázs Sándor (1998) terjedelmes tanulmányban fejtegette, hogy az erdélyi magyarság helyzete mer?ben más, mint ami a „bevándorlóországokra", az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára jellemz?, az erdélyi magyar kultúrának nincs szüksége következésképpen arra, hogy beemeljék valami „multi"-ba. A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy az a mód, ahogyan a kérdés a román többség oldaláról a Romániában él? magyarság helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatként felmerül, a nyelvi imperializmus takargatásának az eszköze, és akkor is az olvasztótégely koncepcióját szolgálja, ha arra nem történik explicit utalás a nyilvános diskurzusokban. Horváth István (1999) szerint a multikulturalizmus Romániában a kisebbségi nacionalizmus korlátozására alkalmazott eszköz, már-már ideológiai fegyver, amelynek bevetése azt a célt szolgálta, hogy segítségével visszaszoríthatóak legyenek az RMDSZ pretenciói a politikai nemzet fogalmának az újraértelmezésére vonatkozóan. A multikulturalizmus, mint ideológia, kiválóan alkalmas a kisebbségi nacionalizmus ellehetetlenítésére, állította Horváth, ugyanis abból kiindulva nem kell immár a többség érdekeire és értékeire hivatkozva visszaverni a kisebbségi követeléseket, hanem - egy sokak számára vonzó integrációs ideológia nevében - úgy lehet föltüntetni azokat, mint elítélend?, minden legitimitást nélkülöz? törekvéseket.
Noha ezek az értelmezések ignorálták a multikulturalizmus nyugati fejleményeinek több fontos árnyalatát, a romániai viszonyok megítélése tekintetében sok igazság volt bennük, és hitelesen tükrözték a romániai magyar közhangulat f?irányát: az erdélyi magyar nyilvánosságban a multikulturalizmus kifejezés fokozatosan szitokszóvá degradálódott, és olyan változatokban lehetett találkozni vele a közbeszédben és az írott sajtóban egyaránt, mint a „multimaszlag", „ultikultúra", „délibábos multikultúra". Nem meglep? tehát, hogy az egyetlen nagyobb lélegzet? honosítási kísérlet, amely azt célozta, hogy a multikulturalizmus - annak f?leg kanadai, Will Kymlicka nevéhez f?z?d? változata - a közgondolkodás er?tereit átrajzoló néz?pontként jusson szerephez a román-magyar viszony alakítását célzó kísérletekben (Salat 2000, 2001), kudarcot vallott. Arra a javaslatra, hogy fogadjuk el kiindulásképpen, a román fél ajánlatának megfelel?en, a multikulturalizmus normatív keretét, és fokozatosan próbáljuk levezetni abból azokat a konzekvenciákat, amelyeket a ?shonos kultúrák fennmaradásának, túlélésének a feltételeiként nevezett meg többek között Charles Taylor és Will Kymlicka, nem volt fogadókészség az erdélyi magyarság politikai elitjében. Holott azok a konzekvenciák - mint láttuk az el?bbiekben - végs? soron pont azokhoz az önrendelkezéssel kapcsolatos célokhoz vezethettek volna el, amelyeket az erdélyi magyarság nevében fellép? politikai elit a román fél javaslatát elutasítva, más eszközökkel és más diszkurzív mez?kben lavírozva remélt kivitelezhet?nek.
A multikulturalizmusból fakadó konzekvenciákkal kapcsolatos romániai viták két vonatkozásban jutottak közel ahhoz, hogy közpolitikai relevanciára tegyenek szert: egyfel?l a kolozsvári Babe?-Bolyai Tudományegyetem vonatkozásában 1998-2000, majd 2004-2006 között (Balázs 1998, Magyari-Vincze 1999; Pásztor 2001, Salat 2005, Salat-Péntek-Papp Z.-Csata 2010), illetve Kolozsvár polgármesteri hivatala által kezdeményezett fejlesztési stratégia keretében 2007-ben és 2014-ben.
Az egyetemmel kapcsolatos viták egyfel?l nyilvánvalóvá tették, hogy az egyetemi multikulturalizmusra vonatkozó román ajánlat - amelyet egyébként az EBESZ Kisebbségi F?biztosának a többrendbéli terepszemlére alapozott ajánlata is alátámasztott - az állami keretek között biztosított anyanyelvi fels?oktatás önállósodási törekvéseinek a vitorlájából próbálta kifogni a szelet, másfel?l nem elhanyagolható szerepet játszottak abban, hogy a Babe?-Bolyai Tudományegyetem kereti között zajló magyar nyelv? oktatás intézményes állása jelent?s mértékben konszolidálódhatott 2011 után.
A kolozsvári fejlesztési stratégia 2007-es és 2014-es változata külön fejezetet szentelt annak a kérdésnek, hogy miként lehetne kamatoztatni a város multikulturális potenciálját, és mindkét esetben több olyan szándékot-tervet fogalmazott meg, amelyek jelent?s mértékben járulhatnának hozzá egyrészt a kolozsvári magyarság státuszának és közérzetének a javításához, másrészt a többség és a kisebbségek közötti viszony korszer?bb alapokra való helyezéséhez. A 2007-2013-ra vonatkozó stratégiában el?irányzott célok legnagyobb része kivitelezetlen maradt, és a 2014-ben a következ? hét éves ciklusra nézve el?irányzottaknak a megvalósíthatósága tekintetében sem lehet nagyon merész reményeket táplálni.
Hogy a nyugati multikulturalizmus ajánlásainak alaposabb megértését és az azokban rejl? lehet?ségek felismerését feltételez? alternatívának lehetett volna esélye vagy sem más pályára állítani a román-magyar vitát az erdélyi magyarság helyzetének a rendezését illet?en, lehetetlenség ma tárgyszer?en megítélni. A multikulturalizmus romániai történetének az alakulásából kiindulva látni lehet mindenesetre azt, ami a nyugati világ méreteiben zajló folyamatok szintjén nem elég nyilvánvaló, vagy nehezebben megfogalmazható: ahhoz, hogy a multikulturalizmus normatív megfontolásai és ajánlásai bármilyen befolyást gyakorolhassanak politikai folyamataira, arra lett volna szükség, hogy a multikulturalizmus ajánlásainak indokoltságáról, jogosultságáról és célszer?ségér?l fokozottabb mértékben meggy?z?dött közvélemény gyakoroljon nyomást a politikacsinálókra. Ett?l, mint láttuk, mind a nyugati világ vezet? országai, mind a romániai viszonyok tekintetében messze álltunk - nem utolsó sorban annak is betudhatóan, hogy a normatív politikafilozófia legbefolyásosabb képvisel?i nem tudtak megegyezni maguk sem abban, hogy mi volna a multikulturalizmus ésszer?, de praktikus minimuma, amely képes megfelelni a túlélésben érdekelt kulturális közösségek várakozásainak, anélkül, hogy ezzel kiváltaná a többségi kultúrák tagjainak az ellenmobilizációját.
Szakirodalom
Albert-L?rincz Márton - Albert-L?rincz Csanád: Multikulturalitás és demokrácia. Egyetemi M?hely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2011.
Balázs Sándor: Multikulturalizmus és egyetem. Erdélyi Múzeum, 1998. 1-2. sz., 1-14.
Banks, James A. - Banks, Cherry A. McGee (eds.): Handbook of Research on Multicultural Education. Jossey-Bass, San Francisco, 2004.
Barrett, Martyn (ed.): Interculturalism and Multiculturalism: Similarities and Differences. Council of Europe Publishing, Strasbourg, 2013.
Bennett, Milton J.: Towards ethnorelativism: A developmental model of intercultural sensitivity. In Paige, Michael, R. (ed.): Education for the intercultural experience. Intercultural Press, Yarmouth, ME., 1993, 21-71.
Bouchard, Gérard: What is Interculturalism? McGill Law Journal, 2011, 56(2), 435-468.
Deutsch, Karl W.: Nationalism and Social Communication. An Inquiry into the Foundations of Nationality. The Technology Press of The Massachusetts Institute of Technology-John Wiley & Sons, Inc., Cambridge, MA. - New York, 1953.
Gellner, Ernest: Nations an Nationalism. Cornell University Press, Ithaca, NY., 1983.
Glazer, Nathan - Moynihan, Daniel P.: Beyond the Melting Pot: The Negroes, Puerto Ricans, Jews, Italians and Irish of New York City. Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, MA., 1963.
Goodhart, David: Discomfort of Strangers. The Guardian, 24 February 2004 (http://www.theguardian.com/politics/2004/feb/24/race.eu)
Grillo, Ralph: Backlash Against Diversity? Identity and Cultural Politics in European Cities. Working Paper No. 14, University of Oxford, Centre on Migration, Policy and Society, 2005.
Grillo, Ralph: An excess of alterity? Debating difference in a multicultural society. Ethnic and Racial Studies, 2007, 30(6), 979-998.
Gudykunst, William B. (ed.): Cross-Cultural and Intercultural Communication. SAGE, Thousand Oaks, CA., 2003.
Hammer, Mitchell R.: A measure of intercultural sensitivity: The Intercultural Development Inventory. In Fowler, Sandra M. - Mumford, Monica G. (eds.): The Intercultural Sourcebook. Cross-cultural training methods. Intercultural Press, Yarmouth, ME, 1999, vol. 2, 61-72.
Heywood, Andrew: Political Ideologies. Palgrave, Houndmills-New York, 2007.
Horváth István: Multiculturalismul în România: alternativ? sau eschiv?? In Irina Culic - István Horváth - Cristian Stan (ed.): Reflec?ii asupra diferen?ei. Editura Limes, Cluj, 1999, 1-11.
Huntington, Samuel P.: Who Are We? The Challenges of America's National Identity. Simon and Schuster, New York, 2004. (Magyarul: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005).
Joppke, Cristian: The retreat of multiculturalism in the liberal state: theory and policy. The British Journal of Sociology, 2004, 5(2), 237-257.
Kymlicka, Will: Multicultural Citizenship. A Liberal Theory of Minority Rights. Clarendon Press, Oxford, 1995.
Lewis, M. Paul (ed.): Ethnologue: Languages of the World, 16th Edition. SIL International, Dallas, TX., 2009.
Magyari-Vincze Enik?: A kolozsvári egyetem és a romániai magyar identitáspolitika. Replika, 1999, 37, 57-66.
Meer, Nasar - Modood, Tariq: How Does Interculturalism Contrast with Multiculturalism? Journal of Intercultural Studies, 2012, 33(2), 175-196.
Mill, John Stuart: On Liberty and Other Essays. Oxford University Press, Oxford-New York, 1998.
Parehk, Bhikhu: Rethinking Multiculturalism. Cultural Diversity and Political Theory. Palgrave, Houndmills-New York, 2000.
Pásztor Gyöngyi: „Kolozsvári multikulturalizmus". A Babe?-Bolyai Tudományegyetem, mint multikulturálisnak definiált intézmény. Pro Minoritate, 2001, ?sz, 80-88.
Rawls, John: A Theory of Justice. The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, MA., 1971. (Magyarul: Az igazságosság elmélete. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.)
Salat Levente: Szempontok a multikulturalizmus fogalmának romániai értelmezéséhez. Magyar Kisebbség, 2000. 1. sz., 226-252.
Salat Levente: Etnopolitika - a konfliktustól a méltányosságig. Az autentikus kisebbségi lét normatív alapjai. Mentor, Marosvásárhely, 2001.
Salat Levente: Dokumentumok a Babe?-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozatának történetéb?l. In Bodó Barna (szerk.): Romániai Magyar Évkönyv 2004-2005. Temesvár, Diaszpóra Alapítvány, 2005, 359-405.
Salat Levente - Péntek János - Papp Z. Attila - Csata Zsombor: Az erdélyi magyar fels?oktatás helyzete és kilátásai. In Szikszai Mária (szerk.): Az erdélyi magyar fels?oktatás helyzete és kilátásai. Támpontok egy lehetséges stratégiához. Ábel Kiadó, Kolozsvár, 2010, 9-126.
Sartori, Giovanni: Pluralismo, multiculturalismo e estranei. Saggio sulla società multietnica. Rizzoli, Milano, 2000.
Taylor, Charles: The Politics of Recognition. In Amy Guttman (ed.): Multiculturalism and "The Politics of Recognition". An Essay by Charles Taylor. Princeton University Press, Princeton, NJ., 1992, 25-73.
van den Berghe, Pierre: Multicultural Democracy: Can it Work? Nations and Nationalism, 2002, 8(4), 433-450.
Vertovec, Steven: The Emergence of Super-Diversity in Britain. Working Paper No. 25, University of Oxford, Centre on Migration, Policy and Society, 2006.
Vertovec, Steven - Wessendorf, Susanne (eds.): The Multicultural Backlash: European Discourses, Policies and Practices. Routledge, Abingdon-New York, 2010.
Ethnologue. Languages of the World. https://www.ethnologue.com/
Human Development Report 2004. Cultural liberty in today's diverse world. UNDP, New York, 2004.
Our Creative Diversity. Report of the World Commission on Culture and Development. UNESCO, Paris, 1995.
UNESCO World Report. Investing in Cultural Diversity and Intercultural Dialogue. UNESCO, Paris, 2009.
White Paper on Intercultural Dialogue. "Living Together as Equals in Dignity". Council of Europe, Strasbourg, 2008.