Az 1919-es megszállással és az 1920-ban aláírt trianoni békeszerz?déssel román uralom alá került egykori magyar területeken a magyar és román lakosság gazdasági helyzete gyökeresen megváltozott. Az 1867-es kiegyezés után a magyar uralom alá került románság társadalmi rétegei az évr?l évre jobban megszilárduló és anyagilag egyre jobb társadalmi helyzetben folytonos anyagi gyarapodást értek el. A román társadalmi rétegek anyagi fejl?dése els?sorban a magyar államgazdasági politika liberalizmusából következett. A magyar állam gazdaságpolitikájának vezet?i a gazdasági életbe nem avatkoztak bele, és a gazdasági élet szervezetei az állami megkötöttségekt?l szabadon fejl?dhettek. Ez a gazdasági liberalizmus 1910 után egyes intézkedésekben ugyan már az állami beavatkozásnak adott helyet, de a háborús éveket nem számítva, a kiegyezés korában a román gazdasági élet mindvégig a szabad gazdasági verseny szellemében fejl?dhetett.
A román uralom alá került magyarság gazdasági életét azonban már az új uralom els? éveiben dönt? módon meghatározta a román gazdaságpolitika beavatkozása. A román államgazdasági politika már kezdett?l fogva letért a gazdasági liberalizmus útjáról, és az országban lév? gazdasági vállalkozások egyre jobban megsínylették az állami beavatkozást. A szabad verseny elvét az állam intézkedései csakhamar áttörték, és a gazdasági életet meghatározó állami intézkedések irányítása alá helyezték.
Nagy-Románia gazdaságpolitikájának alapjait Vintil? Br?tianu, az ország gazdasági életének legtekintélyesebb szakért?je rakta le. ? fogalmazta meg a liberális párt híres „önmagunk által" („prin noi în?ine") gazdasági jelszavát, mely tulajdonképpen a nemzeti alapelvekhez alkalmazott román gazdaságpolitikát jelentette. Szemében a román állam „az integrális nacionalizmus" kifejezése volt, amelynek „a román népgazdasági, pénzügyi, közm?vel?dési és társadalmi tevékenységet kellett védelmeznie és irányítania". Gazdaságpolitikájában mindig arra törekedett, hogy népét „az ország gazdaságainak gyümölcsözésében a román elem számára adott el?nyök által felemelje".
A székely és magyar vidékeken az adó nagysága és az adóbehajtás szigorúsága rendszerint különbözött attól a mértékt?l, amely ugyanezekben a kérdésekben ugyanakkor a román vidékeken alkalmazást nyert. Az altalajkincsek kérdésében, a hitelpolitikában, a földreformot kiegészít? kés?bbi intézkedésekben, a különféle egyházi és közm?vel?dési kérdésekben mindvégig érvényesült Vintil? Br?tianu elképzelése.[1]
Statisztika
A trianoni szerz?déssel Romániához csatolt területen 1910-ben 1 660 488 (az összlakosság 31,67%-a) magyar, 553 902 (10,56%) német, 2 824 177 (53,87%) román és 3,88% egyéb nemzetiség? élt. A közgazdaság szempontjából lényeges, hogy a magyarság csak az ?stermelésben foglalkoztatottak csoportjában részesült kisebbségben (az ?stermel?k 26,7%-a magyar, 7%-a szász, 64,9%-a román), míg a gazdaság többi terén abszolút többséget alkotott. Az ipari, kereskedelmi, szabadfoglalkozású hivatalnoki pályákon foglalkoztatottak városon laktak, így a csatolt területek városaiban a kisebbségek általában többségben voltak. A falun és városon lakók közötti arány is egészségesebb volt a kisebbségeknél, mint a románoknál. 1930-ban a többségi lakosság 10,1%-a élt városon Romániában, míg a szászok 23%-a, a magyarok 27%-a városlakó.[2]
1927-ben az erdélyi lakosság 30,22%-a magyar, 10,31%-a német, 55,58%-a román, 3,87% pedig egyéb nemzetiség?. Összesen 1 800 000 magyar él Nagy-Romániában.[3]
Alkotmányos törvényes keret
Az alkotmány - közgazdasági rendelkezései értelmében - elvben a magántulajdonra van alapítva, de igen sok engedményt tesz az államszocializmusnak. A tulajdon tehát nem szent és sérthetetlen, kisajátítás útján meg lehet szüntetni a tulajdonjogot, ha az állam és a közigazgatás érdeke kívánja, míg az akkori európai normák értelmében kisajátítás csak elodázhatatlan sürg?sség, szükség esetén hajtható végre.[4] Az altalajkincsek az államé, mely a termelési tényez? viszonyába is beavatkozhat azáltal, hogy törvényekkel szabályozhatja ezeket a gazdasági vagy szociális összeütközések megel?zése végett. Számos szabadságjog hiányzik az alkotmányból: az ipari szabadság, a költözködési és letelepedési szabadság, a törvénybe nem ütköz? foglalkozások bárhol való ?zhetése, a kereskedelem és a szervezkedés szabadsága.[5]
A f?hatalom-változás és az új politikai rendszer közjogi vonatkozásban a középosztályt sújtja, a hivatalnoki állásokban megtörténik az ?rségváltás. M?vel?dési vonatkozásban új feladatokat ró a kisebbségi társadalomra azáltal, hogy az intézmények a többségiek szolgálatában állnak, míg szociális és gazdasági téren elszegényedés és a nemzeti vagyon összezsugorodása észlelhet?. Utóbbit els?sorban az erdélyi földreformtörvény idézte el?, amely kimondta az állam kisajátítási jogát a falusi parasztbirtokokra, legel?kre és erd?kre, a nemzeti ipar fejl?déséhez szükséges területekre, a városokon, bányaipari és fürd?központokban a munkások és tisztvisel?k részére parcellázásra alkalmas területekre; úgyszintén m?vel?dési, gazdasági, társadalmi és testnevelési szükségletek kielégítése szempontjából.[6]
Az Erdélyi Gazdasági Egylet emlékiratban tiltakozott az általa vagyonelkobzásnak tekintett földreform ellen.[7]
Az 1921. július 23-i törvény parlamenti tárgyalásakor nem volt magyar képvisel? a román parlamentben, így a Magyar Szövetség kiáltványban foglalt állást, megállapítva, hogy a törvényt a kétmilliónyi magyarság meghallgatása nélkül, a németség tiltakozása mellett szavazták meg, és ezért az MSZ óvást emelt. A földreformtörvény több szakaszát becikkelyezték az alkotmányba, és ezáltal alkotmányer?re emelték.[8] Románia történelmi tartományaira külön-külön földreformtörvényt hoztak, ezek részletes intézkedései is világosan rámutatnak a különböz? célokra: míg az ókirályságbeli földreform célja ténylegesen mez?gazdasági szociálpolitika, addig az erdélyi törvény els?dleges célja a kisebbségek vagyoni alapjainak elvétele.
A legsúlyosabb kárt az egyházi, iskolai és alapítványi birtokok szenvedték, mivel ezek birtokainak kisajátítása létalapjaiban támadta meg ezen intézményeket. A romániai magyar egyházak birtokállagának 84,54%-át sajátították ki; az EMKÉ-t?l elvették algyógyi földm?ves iskoláját a hozzátartozó ingatlanokkal együtt, valamint egyéb földbirtokait is.[9]
A községi és közbirtokossági legel?kb?l és erd?kb?l a törvény értelmében csak annyi sajátítható ki, amennyi a marhaállomány szükségletét, illetve a családf?knek járó 5-7 holdnyi igényjogosultságát képez? területminimumot meghaladja; ezt a mértéket a kisajátítást végz? hatóságok messze túllépték, tekintet nélkül arra, hogy e legel?k és erd?k haszonélvezete székely törpebirtokosok és földnélküliek ezreinek pótolta csekély jövedelmét.[10]
Az 1886-tól telepített magyar telepeseknek még hét holdnál is kevesebbet hagytak azon a jogcímen, hogy az 1885. január elseje óta telepítettek birtokai hét holdon felül kisajátítandók az azon a vidéken él? igényjogosultaknak juttatandó földbirtokilletmény határáig; ezzel szemben a törvény a telepítend? románok illetményét 16 holdban állapította meg.[11]
A „szociális igazságtevés" jegyében született törvény a városi szegény magyarságot is sújtotta azáltal, hogy a városokat és községeket környez? kerti, mez?gazdasági m?velés alatt álló területet, a beépítetlenül álló városbeli telkeket kisajátíthatókká nyilvánította.[12]
A kisajátítási árak megállapítása önkényes volt, úgyhogy az agrárreform - Scotus Viator megfogalmazásával - tulajdonképpen vagyonelkobzás, nem csak a magyar birtokosokat tette tönkre, hanem az egyházakon keresztül az egész magyar értelmiségi osztályt, és néha nemzeti bosszú látszatát keltette.[13]
Szociális megvalósításokat nem lehet tulajdonítani a földreformnak, ugyanis az 1 663 809 hektár kisajátított területb?l az igényjogosult fizikai személyek csak 451 653 hektárt kaptak, de ehhez szellemi és anyagi instruálást, a föld megm?veléséhez szükséges eszközöket és hitelt nem nyújtott a törvény. Az egyik leghitelesebbnek látszó kimutatás szerint az erdélyi földhözjuttatottak száma 280 679, akik közül román 212 803, magyar 45 628, német 15 934 és más nemzetiség? 6314; ebb?l azonban nem derül ki, hogy mennyi földet kaptak az egyes nemzetiségek.[14]
A közönséges törvényhozás is egész sor olyan intézkedést hozott, amelyek a faji alapon álló földbirtok-politika szolgálatában állnak: a kultúrzóna területén lakó állami tanítók az állami feleslegb?l telepítési telket kapnak, ugyanakkor a telepítési törvények[15] sértették mind a székely közbirtokosság (gondoljunk arra, hogy az 1924-es bányatörvény államosította a kizárólag kisebbségi, székely közbirtokossági kézben lev? borvizeket), mind az aranykitermel? móc kisegzisztenciák érdekeit (utóbbiak jogait külön rendelkezés végül is 1927-ben megvédi).
A munkajogi viszonyokat szabályozó törvények alkalmazásakor számos tisztvisel?t selejteztek ki a román nyelvvizsgák következtében.[16] A kisebbségekre vonatkozó hátrányos megkülönböztetés az adófizetés és az adóbehajtás terén is érvényesült.[17]
Politikai szervezet
Az OMP közgazdasági szakosztályát a gazdasági törvényhozás, kormányintézkedések elemzésére és kritikájára, a kisebbségek gazdasági érdekeltségének megszervezésére és együttm?ködtetésére, a gazdasági érdekek képviselete és a mez?gazdasági ipari kamarákban való érvényesítése céljából létesítették, továbbá, hogy szervez?munkát szervezzen, szaktestületekben, városi és megyei tanácsokban és a törvényhozásban képviseltesse a kisebbségi közgazdasági érdekszférákat. Amint Gyárfás Elemér, a közgazdasági szakosztály elnöke megfogalmazta: „életérdekünk, hogy a magyarság különböz? foglalkozási ágai és társadalmi osztályai között összhangot teremtsünk".[18] Feladata volt továbbá a magyar parlamenti tagok és közéleti vezet?k közgazdasági téren való útbaigazítása. A szakosztály kétévenként megtartott nyilvános ülésein az erdélyi magyar közgazdaság jelent?s személyiségei, a gazdasági érdekképviseleti szervezetek vezet?i mellett részt vettek a lelkészek, polgármesterek, szakemberek kisiparosok, tanárok és szakemberek.[19]
A román kormányok magyar gazdasági energiák paralizálására tett intézkedései ellen a gazdasági szakosztály 1928-ban gazdasági autonómia megvalósítását látja szükségesnek, hiszen a kisebbségek leszegényítése nemzeti öntudatukat veszélyezteti.[20]
A gazdasági világválság idején indult meg a gazdasági elzárkózás és fejl?dött ki a gazdasági önellátás rendszere. Az erdélyi magyarság szintén szakítani igyekszik a korábbi liberális gazdaságpolitikai irányelvekkel, és gazdasági életét nemzeti alapokra kívánja helyezni. Az OMP 1933. évi nagygy?lésén a párt közgazdasági szakosztálya már nyíltan állást foglalt a gazdasági élet nemzeti irányban való kiépítése mellett. S e tekintetben a szövetkezeti szervezkedés minél hathatósabb kiterjesztését tartotta szükségesnek.[21] Határozati javaslat született a gazdasági tanács létrehozásának szükségességér?l: „kisebbségi társadalmunk csak úgy tudja helyét megállani, ha a megmaradt gazdasági és pénzügyi intézményeit újjászervezi. A cél elérése érdekében megalakítandó az erdélyi magyarság gazdasági tanácsa akként, hogy abban gazdasági érdekképviseleti szerveink megfelel?en képviselve legyenek."[22]
Az általános romániai átalakulások miatt 1935-ben a numerus valahicus elleni védekezésképp egységes kisebbségi gazdasági arcvonal felállítását sürgeti az Országos Magyar Párt kisebbségi szakosztálya is.[23] 1937-ben a kisebbségi autarchia t?nik az egyedüli véd?bástyának.[24]
Az 1938. február 28-i új alkotmány a királyi jogkör kiterjesztése és a végrehajtó hatalom el?térbe állítása által királyi diktatúrát vezet be, március 31-én elrendelik a pártok feloszlatását. Hogy a magyarság az új alkotmányosság keretébe illeszkedjék, be kellett lépnie az egyetlen pártba (a Nemzeti Újjászületés Frontjába). A magyarok összefogó kulturális és társadalmi célkit?zés? szervezete, a Romániai Magyar Népközösség 1939. február 11-én alakult meg, mint a romániai magyarság egyetemének általános nemzeti képviselete és népi munkaközössége, célja pedig: kulturális, gazdasági és szociális téren a Romániában él? magyarok egységes képviselete érdekének megóvása és el?mozdítása, ennélfogva feladata keresztény szellemben ápolni a magyar kultúrát, megvédeni és kielégíteni a magyar nép gazdasági szükségleteit.[25]
Az új rendi parlamentbe jutott kilenc képvisel? és hat szenátor elért bizonyos minimális könnyítéseket: például állami póthitel a magyar lelkészek fizetésére, a dévai csángó telepesek bizonyos mérték? kártalanítása, valamint más gazdasági és kulturális szervezeteknek biztosított jogokat.[26]
Érdekvédelmi szervezetek
A nagy múltú és legnépesebb szervezetként számon tartott Erdélyi Gazdasági Egylet nem csak a magyarság egészének és elitjének elismerését érdemelte ki, hanem a román államét is. Az EGE a földreformtörvény siralmas intézkedései ellen memorandumokban tiltakozott, megyei gazdasági osztályai megkísérelték összeállítani a földkisajátítások pontos statisztikáját.[27] Az OMP 1926-os gyergyószentmiklósi gy?lésén a gazdasági szakemberek és gazdák felléptek az erdélyi magyarság mez?gazdasági organizációjának minél szélesebb kör? és átfogó kiépítése mellett. Alulról fölfelé való gazdakörök szervezését és vezetését szorgalmazta a Székely Földm?ves Szövetség igazgatója is, ugyanakkor felhívás hangzott el a birtokosok címére, hogy kultúrkapoccsá legyenek népük és a nagyvilág között. A mez?gazdasági kultúra fellendítése érdekében tervbe vették egy magyar falubizottság, illetve egy népkultúra mozgószínház létesítését is. Az OMP parlamenti tagjai egy megalakítandó mez?gazdasági szaktestületet terveztek. Az intenzív építkezés csakis az intelligencia szerepvállalásával volt elképzelhet?. Az irányító réteg kötelessége a kisgazda-társadalommal szemben els?sorban a népnevelésben materializálódhat. „Az okszer? mez?gazdasággal megismerked? magyar gazda jövedelmét két-háromszorosára emelheti, a gazdaságilag er?s falusi társadalom (1930-ban a magyarság 73,2%-a) ki tudja építeni egész gazdasági életét, annak széles hálózatát, megteremtheti szövetkezeteit, megszervezheti a közös beszerzést és értékesítést, értékeinek megfelel? súllyal szólhat bele az érdekeit olyannyira érint? gazdaságpolitika irányításába is" - állapítja meg Demeter Béla, aki részletesen elemzi a magyar falusi társadalom leszegényedésének körülményeit, illetve gazdasági fellendülésének várható kedvez? hatását.[28]
Az 1936-ban új vezet?séggel induló EGE legf?bb törekvése a gazdasági népnevelés lett. A múló érték? népjóléti megsegítés helyett a társadalomépítés nehezebb munkáját vállalta, arra törekedve, hogy a gazda önmaga segítsen magán és gazdatársain is azáltal, hogy a gazdasági élet alapsejtjében, a gazdakörben kiképzett vezet?k irányításával a gazdatársadalomnak kelljen a maga ügyeit igazgatnia, mintaszer? gazdaságával az intelligenciának, a falu értelmiségének kelljen példát mutatnia, különösképpen érvényes ez a tanítóra, akit a törvény gazdasági oktatásra is kötelez.
Szász Pál, az új elnök az eredményesség biztosítására az EGE gazdaságszervez? és irányító munkáját 13 alkerületben szervezte meg.[29] A munka eredményét maguk a számok bizonyíthatják: 1936-40 között a gazdakörök száma háromszorosára növekedett, 575 gazdakörnek 45 330 magyar gazda volt tagja; a szervezet kiadványa, az Erdélyi Gazda Erdély 1310 községében 100-150 000 olvasóhoz jutott el. Négy év alatt 140 téli gazdasági tanfolyamon 4836 gazda részesült módszeres oktatásban, vett részt gyakorlati bemutatókon és nyert oklevelet. A korszer? gazdasági tudomány és okszer? alkalmazásának módszerei e tanfolyamokon jutottak el a gazdatársadalomhoz, amelyet az EGE nemesített vet?magkiosztással, kül- és belföldi tenyészállat-közvetítéssel is támogatott. S a kiemelked? eredmények a gazdanapokon és kiállításokon elismerést és jutalmat nyerhettek. E segélyakciók az els? években különösképpen a szórványvidéknek szóltak, s csak kés?bb a nagyobb tömbökben él? magyar népcsoportoknak.[30] Az EGE szót emelt a kis hitellel való ellátás, valamint a mez?gazdasági termékek értékesítésének, feldolgozásának szövetkezeti megszervezése érdekében, így a gazdasági és hitelszövetkezetek testületileg beléptek az EGE-tagok sorába.[31]
Az EGE munkáját értékelve a Brassói Lapok megállapította, hogy bizony ennél a munkánál kellett volna kezdeni már húsz évvel azel?tt, és visszaverte a Keleti Újság támadását is, hiszen „sohasem bíráltuk politikai szervezetünket azért, mert túlságosan ügyesen szervezett és széles népi rétegekre építkezett. Azért bíráltuk, mert ezt kellett volna tennie, és nem tette akkor, amikor még lehetett. Az EGE mozgalma mellé pedig azért állottunk mindjárt gyógyulása els? pillanatában, mert ezt tette".[32]
Iparos érdekvédelem
Az EGE intenzív munkája paradigma lehetett a kisiparos társadalom számára, amely már az OMP idejében is fontos szerepet játszott a közéletben. Szabó Béni sokáig a román parlament egyetlen iparosképvisel?je volt. Hiányzott azonban egy olyan egyetemes magyar iparos szervezet, amely a magyarság legnépesebb városi rétegének érdekeit állandóan védeni és képviselni tudta volna. Az 1884-ben létesült ipartestületek 1925-t?l 1935-ig országos szövetségbe tömörülve képezték az iparosok, sajnos csak formális és tehetetlen érdekvédelmi szervezetét.[33] A szakmai érdekképviselet terén gyökeresen megváltoztatta a kisebbségek jogi helyzetét az 1936. április 31-i, a szakmai el?készítésr?l és ipar?zésr?l szóló törvény, mely hatályon kívül helyezte az 1884-es magyar ipartörvényt, megszüntette a magyar ipartestületeket, és öt évtized alatt gy?jtött vagyonukat átadta a munkakamarák kisipari osztályának. A munkakamarák hatásköre öt-hat vármegyére terjedt ki, s így olyanok rendelkeztek az ipartestületek vagyona felett, akik annak megszerzéséhez vagy gyarapításához nem járultak hozzá. E törvényi rendelkezésnek a kisebbségi szakmai testületek elleni élét legjobban az mutatja, hogy ugyanakkor a román kereskedelmi kisiparosok egyesületét a törvény kifejezetten továbbm?ködni engedi. A magyar népközösség keretén belül indulhattak csak újra a tárgyalások a magyar nemzetiség? kisiparosok életlehet?ségeinek és külön szervezkedésének biztosítására. A tárgyalások eredményeképp a magyar iparosok szakmai érdekeinek védelmére hivatott szerv, az Országos Magyar Iparos Egyesület 1940. január 28-án alakult meg.[34]
Szakirodalom
Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben - magyarok és románok. Budapest, 1990.
Demeter Béla - Venczel József: Az EMGE munkája a román impérium alatt. Kolozsvár, 1940.
Gazdasági sérelmeink és kívánságaink. Gyergyószentmiklós, 1926.
Hitchins, Keith: România. 1866-1947. Editura Humanitas, Bucure?ti, 1998.
Kacsó Sándor: Nehéz szagú iszap fölött. Kriterion, Kolozsvár, 1992.
Magyar Kisebbség, 1930, 55-61.
Magyar Szemle, 1937,
Mikó Imre: Huszonkét év. Studium, Budapest, 1941.
Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagy-Romániában. ETI, Kolozsvár, 1944.
Oberding József György: A szövetkezetek szerepe az erdélyi magyarság gazdasági életében. Magyar Szövetkezés, 1939.
Olteanu, Al.: Le movement economique hongrois en Transylvanie. Revue de Transylvanie, 1938-40.
Petrovai Tibor: Kisebbségi magyar gazdaságpolitika. Hitel, 1936. 4. sz., 262-278.
Rados Móric - Székely János (szerk.): Közgazdasági Évkönyv. Temesvár, 1924.
Sulyok István - Fritz László: Erdélyi magyar évkönyv. 1918-1929. „Juventus" kiadása, Kolozsvár, 1930.
Vita Sándor: Gazdasági tanács. Hitel, 1937. 1. sz., 45-50.
Jegyzetek
[1] Bíró 1990, 307.
[2] Hitchins 1998.
[3] Sulyok-Fritz 1930.; az erdélyi magyarság lélekszáma és területi megoszlása.
[4] Rados-Székely 1924, 94.
[5] Mikó 1941, 31.
[6] Uo. 30.
[7] Uo. 33.
[8] Uo. 34.
[9] Uo. 35.
[10] Uo. 37.
[11] Uo.
[12] Uo. 38.
[13] Uo. 33.
[14] Nagy 1944, 162.
[15] Uo. 187.
[16] Uo. 202.
[17] Mikó 1941, 25.
[18] Gazdasági sérelmeink és kívánságaink (a továbbiakban G.S.K.).
[19] Olteanu 1938-40.
[20] Oberding 1939, 6.
[21] Vita 1937, 45.
[22] Magyar Kisebbség 1930, 55-61.
[23] Petrovai 1936, 262-268.
[24] Mikó 1941, 206.
[25] Uo. 226.
[26] Uo. 248-249.
[27] Demeter-Venczel 1940, 27.
[28] Uo. 22-28.
[29] Uo. 38-44.
[30] Szövetkezeti Értesít? 1937, 65-71.
[31] Kacsó 1992, 170.
[32] Demeter-Venczel 1940, 16.
[33] Nagy 1944, 132.
[34] Magyar Szemle 1937, 267.