A kimondottan gazdaságpolitikai alternatívákat és stratégiákat elemz? munkák[1] szerkezetében megkülönböztethet? három f? irányelv, mint a gazdaságpolitika célja:
a) a kisebbségi, nemzeti öntudatában er?s társadalom szolidaritása;
b) kisebbségi autonómia, gazdasági és kulturális alapokon;
c) egészséges társadalom (a foglalkozási ágak arányos megoszlása).
E célok megvalósításának eszközei:
a) a különböz? magyar társadalmi csoportok és rétegek érdekközössége és érdekegyeztetése a Magyar Szövetség megvalósítása által;
b) a kisebbségi autonómia sine qua non-ja, a kulturális és gazdasági autonómia érdekében elengedhetetlen feladat a magyar gazdasági er?k és tényez?k védelme és megfelel? érdekképviselete, a termeléshez szükséges keretek és hitel biztosítása, a gazdasági kultúra emelése;
c) megfelel? tájékoztatással és önismerettel a szellemi proletariátus csökkentése, a fiatalok közigazgatási, közgazdasági és ipari pályák felé irányítása.
A bels? demokrácia körüli vitafórum végeredményben gy?zelemre vitte e gondolatot, a Vásárhelyi Találkozón formailag megteremt?dött a nemzeti demokrácia. A Vásárhelyi Találkozó azon az alapon, hogy mindnyájan egy nemzet fiai vagyunk és egy sorsban élünk, szükségesnek tartja a bels? önellátást és a bels? önkormányzatot politikai, gazdasági és kulturális téren, olyan értelemben, hogy az összes politikai, gazdasági és kulturális er?inket közös cél, a nemzeti létfenntartás biztosítása és jogaink kivívása érdekében kell szolgálatba állítani, hogy az adott politikai és jogi helyzetben népünk minél nyugodtabban, békességben, anyagilag biztosabb életet élhessen.[2] Az egységes er?s és erkölcsös nemzeti társadalom megszervezésének módozatait elvben itt tárgyalták meg és fogalmazták meg a Hitvallásban. A magyar szövetség a létez? szervezetek, intézmények közötti tanács szerepében keretet nyújtott volna a társadalmi, közm?vel?dési és közgazdasági tényez?k képviseletére, a politikai gazdasági és kulturális téren egyaránt önellátó és önkormányzattal rendelkez? magyar autonómia keretében.
A város és falu egymásrautaltságát elemzi Csíki Ferenc és Vita Sándor, rámutatván a városi fogyasztóközönség szétszórtságára, ezáltal nagy mennyiség? magyar t?ke elszivárgására, ami együtt jár „városi polgárságunk vagyoni hanyatlásával, közéletünk összezsugorodásával".
A magyar gazdasági hanyatlás megállításával szükséges a kohézióteremt?, értékesítés- és fogyasztás-megszervez? keret, annak az öncélú magyar gazdasági közösségnek megvalósítása, amely csak feleslegét adja át másoknak, és csak a hiányzót szerzi be küls? forrásokból.[3]
Az említett gazdaságpolitikai tanulmányok az elvek és szükségletek tisztázása után az ezek megvalósítására pontosan kidolgozott - f?leg kisebbségpolitikai vonatkozású (dán, lengyel, ukrán, finn, román és szász) - m?veleteket és gazdaságpolitikai paradigmákat is bemutattak, mint múltbeli és kortárs figyelemre és követésre méltó példákat.
Mivel a román állam közgazdaságához viszonyult a magyar gazdaságpolitika, a gazdaságpolitikai szerz?k sokszor konstruktív kritikát és alternatívákat kínáltak a román gazdaságpolitikának.[4]
Az új kisebbségi gazdaságpolitikai szemlélet olyan lehet?ségeket keresett, ahol a nép széles tömege vehet részt gazdasági sorsának irányításában. Ennek elérésére a szövetkezeti szervezet meger?sítése és továbbépítése kínálkozott a legmegfelel?bbnek. Korábban még a szövetkezeti mozgalom hivatalos vezet?i sem ismerték fel a szövetkezeti szervezetben azt a keretet, melyen keresztül az autonóm és demokrata magyar társadalom gazdasági élete kiépíthet?. A hivatalos mozgalmon kívül állók részér?l kellett megindulnia egy céltudatos közírói munkának, hogy felhívja a figyelmet e mozgalom nemzetgazdasági jelent?ségére a kisebbségi gazdasági életben. A gazdasági válság kapcsán el?térbe került önellátó gazdaságpolitikai felfogás térhódítása nagyban kedvezett a szövetkezeti gondolat népszer?sítésének, hiszen egy kisebbségi nemzet gazdasági autarchiájának kiépítésére ez volt a legkedvez?bb keret. Erre a nemzeti gazdasági felzárkózásra pedig annál inkább szükség volt, mert a gazdasági élet küzdelmében egyáltalán nem érezte a magyarság az államhatalom támogatását, és így teljesen önerejére volt utalva, s?t az államhatalom gazdasági támogatásának a hiánya mellett napról napra fokozódott a magyarság ellen irányuló gazdasági elnyomás, mely viszont gazdasági önvédelmi berendezkedésre kényszerítette. A szövetkezeti önsegítés gondolata egy kiterjesztett nemzetgazdasági értelmezésre talált. A nemzetgazdasági feladatok megoldása mellett társadalomgazdasági feladatok elérésére is alkalmasnak kínálkozott a szövetkezeti mozgalom, azáltal, hogy demokratikus szerkezeti felépítettségénél fogva kedvez?en mozdította el? a demokratikus társadalom gazdasági fejl?désének kialakulását. E demokratizálást célozta egy következetes gazdaságpolitika és összehangolt gazdaságpolitikai akció érdekében a magyar szövetségen belül létrehozandó gazdasági tanács, amely a legfontosabb gazdasági intézmények (EGE, Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége, Hangyaszövetkezetek Központja, a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank, mint a legnagyobb magyar pénzintézet, a Minerva biztosító Részvénytársaság, Erdélyi Bankszindikátus) fórumaként szolgált volna. A tervezett gazdasági tanácsnak nem csak elvileg kell tisztáznia a gazdasági irányulás szempontjait, hanem a közösen lesz?rt gondolatok gyakorlati megvalósítását is vállalnia kell.[5]
Közgazdasági oktatás
Az egyházak és közm?vel?dési intézmények birtokainak kisajátításával az állam megkísérelte monopoljogává tenni az oktatást az állami intézményekben. Jancsó Elemér és Bíró Sándor munkái kimutatják az elemi, középfokú és f?iskolai, valamint szakoktatásbeli magyar veszteségeket. Az érettségizettek hiányos pályaválasztási felvilágosítása következtében megfigyelhet? a túltengés a tanári pályákon, míg kevés magyar hallgató tanult gazdasági iskolákban, hiány mutatkozott a gyakorlati pályákon: állatorvos, ipari vállalkozó, közgazdász, keresked?,[6] ugyanakkor a szászoknál a maturandusok többsége az ipar és a kereskedelem, valamint a technikai pályák felé törekszik, és nem fizetéséb?l, hanem vállalkozásainak jövedelméb?l akar megélni.
A középosztály e hiányosságaihoz járult még a háború és kivándorlás okozta veszteség.
A román állam iskolapolitikájának róható fel az a deficit, amely a magyarságot országos arányszámának megfelel?en megillet? helyszükséglet és a valóságos tanulólétszám közötti különbség volt. A középiskolákban az évi deficit 8348-at tett ki (ennyi középiskolai tanulóval volt kevesebb évente, mint amennyi magyar ifjúnak a középiskolában kellett volna tanulnia), líceumban évi 4435 a magyar deficit, állami tanítóképz?kben évi 1832, az állami kereskedelmi iskolákban 1278 (a kereskedelmi iskolákból a magyarság 76%-a szorult ki). Az állami kereskedelmi iskolákban 1918-1928 között a magyar tanulók részesedése 90%-ról 24%-ra esett vissza, ipari iskolákban 60%-ról 6%-ra. Holott a magyar társadalomnak a szakoktatás terén óriási érdekei f?z?dtek volna a magyar nyelv? oktatás biztosításához, a magyar szakiskolák sem csekély számuk, sem pedig gyenge anyagi helyzetük miatt nem elégíthették ki azokat az igényeket, amelyeket velük szemben támasztottak.[7]
Az állami f?iskolai oktatásban tanuló magyar diákok arányaiban, összevetve a fentieket, a magyarság szellemi vesztesége 80,3%-os volt.
E nagymérték? deficitet igyekeztek pótolni az egyházak gazdasági iskoláik m?ködtetésével (a székelykeresztúri unitárius téli gazdasági iskola 1931-t?l, a csombordi református téli gazdasági iskola 1935-t?l, a kézdivásárhelyi és a radnóti téli gazdasági iskolák 1934-35-t?l). A katolikus és a protestáns teológiákon gyakorlati képzés címén bevezették a végz?s évfolyamon a belmissziói és gyülekezeti munka mellett a gazdasági és szövetkezeti élet tanulmányozását. A szövetkezeti gazdasági oktatás az egyházi iskolákban és tanítóképz?kben jóval megel?zte a gazdasági oktatást kötelez?vé tev? 1938-as állami intézkedést.[8] Az egyház szerepe a gazdasági oktatás terén a bethlen gábor-i hagyomány felkarolásával („hogy népb?l jött, a népet szolgáló vezet?ket adjon az Akadémia"), hogy „az új papi nemzedék népének nem csak lelki gondozója kell hogy legyen, hanem tanácsadója, vezet?je az élet más viszonylataiban is".
E négy földm?ves iskola messze nem volt elegend? (50 ilyen iskolára lett volna szükség). Az EGE tanfolyamai, a Magyar Nép hetilap mozgalma (gazdasági el?adások és tanfolyamok), a brassói és a kolozsvári Székely Társaságok iparostanonc-nevel? munkája igyekeztek az oktatásbéli hiányokat pótolni.[9]
A gazdaságpolitika társadalmi hatásai
A kortárs elemz?k a következ? kritériumok alapján elemezték e hatásokat:
a) a gazdasági egységek mérlegeinek értékeléséb?l származó gazdasági hatékonyság;
b) szociális-társadalmi viszonyok (munkahely, népegészségügy, táplálkozás);
c) közm?vel?dés.
A fentebbi szempontok szerint állapíthatjuk meg, hogy ha egy nemzet gazdasági mozgalmának eredményét a nemzet gazdasági erejének és gazdasági kultúrájának fokmér?jeként alkalmazzuk, úgy Románia magyar és német kisebbségei nemzetgazdasági erejük tekintetében alatta állnak a többségi nemzet gazdasági erejének, a gazdasági kultúra terén pedig fejlettebb színvonalról tanúskodnak.[10]
A kisebbségi magyar gazdasági egységek minden hátrányos megkülönböztetésük ellenére is hatékonyabbak voltak a román szervezeteknél. (Például a nyereséges kisebbségi szövetkezetek százaléka magasabb a román nyereséges szövetkezetek százalékarányánál.)
A kisebbségi magyar gazdaságpolitika és intenzív szervezkedés nyomán számos munkahely létesült, f?leg az új szövetkezeteknél és központjaiknál.[11] Ugyanakkor a tagok számára óriási jövedelemtöbbletet hoztak például a tejszövetkezetek, amelyek feldolgozótelepeiken exportra állítottak el? árut.[12]
Azáltal, hogy a mez?gazdasági termelés intenzívebbé lett, új mez?gazdasági termékeket feldolgozó vállalatok (len- és kenderfeldolgozó, keményít?- és szeszgyár), fakitermel? és értékesít? szövetkezeti vállalatok, gyümölcsfeldolgozó és konzervgyárak, háziipari szövetkezetek létesültek, amelyek az alkalmazottak és tagok, de a környék pénzjövedelmét is növelték, megn?tt a vásárlóer? és a fogyasztás, ami az egészségi és életszínvonal szempontjából min?ségi növekedést eredményezett.[13]
Az emberi er?források meg?rzése érdekében is m?ködött elgondolt gazdaságpolitika, az OMP és az egyházak szórványpolitikája számolt a gazdaságpolitika lehet?ségeivel e téren is.[14] A székelyföldi ipari vállalatok létesítése, a fürd?ügy és az idegenforgalom felkarolása, a közbirtokossági vagyonok szövetkezeti alapon való megszervezése a székely elvándorlást volt hivatott megállítani.[15]
Az iskola és diákszövetkezetek nevel?munkájukon kívül gazdasági el?nyöket is nyújtottak tagjaiknak.[16] A kolozsvári református teológia ifjúsági egyesületének pénztára sürg?sségi betegsegélyt nyújtott a rászoruló diáktársnak; a magyar egyházak intézménye, a Minerva Biztosító Részvénytársaság el?nyös biztosításban részesítette a szövetkezeti tagokat, karitatív segélyeket nyújtott. Kamatmentes hitelt is képes volt nyújtani a medgyesi Pax Hitelszövetkezet, amely 80 munkáslakást is épített.
A falusi termékek értékesítésén és a városi fogyasztás megszervezésén kívül figyelemre méltó kulturális és népm?velési feladatokat vállalt a brassói Ágisz és Aranyos-vidéki szövetkezet. A szövetkezeti alapszabályzatok értelmében valamennyi szövetkezetnek jövedelme bizonyos hányadát közm?vel?désre kellett fordítania.
Az OMP, az egyházak, az EGE és a szövetkezeti központok támogatásával beindult gazdasági szervezkedés bizonyos vidékeken egészen kiemelked? teljesítményeket ért el, különösen a szervezést vállaló karizmatikus egyéniségeknek köszönhet?en (Balázs Ferenc az Aranyos mentén, illetve Ürmössi József a Homoród mentén).
Románia magyarlakta területein (várost és falut együttvéve) 66 000 szövetkezeti tag tömörült 320 fogyasztási szövetkezetbe, és 135 000 tagja volt a 466 magyar gazdasági és hitelszövetkezetnek, a szövetkezeti tagok családtagjaikkal együtt kerek ¾ milliót számláltak, azaz a romániai magyarságnak csaknem a felét.
Hogy a kisebbségi magyar társadalom ilyen nagy arányban vett részt jól körvonalazott és szilárd gazdasági szervezetekben, egyértelm?en bizonyítja a kisebbségi magyar gazdaságpolitika eredményességét és hatékonyságát, ami még inkább kidomborul, ha figyelembe vesszük a romániai általános közgazdasági helyzetet, az általános vásárlóer? drasztikus csökkenését, az ipari és mez?gazdasági termékek közötti kóros aránytalanságot (3:1 arány), a mez?gazdasági termelékenység, a gabonahozamok és az állatállomány visszaesését, jóllehet a két világháború közötti Románia par excellence a parasztgazdaságok országa volt (az aktív lakosság 78%-ának jövedelme mez?gazdaságból származott, s csak 10%-a dolgozott iparban).
Szakirodalom
A Vásárhelyi Találkozó. Hitel, 1937. 3. sz., 230-257.
Balázs Ferenc: A rög alatt. Aranyosszéki Vidékfejleszt?, Torda 1936.
Balázsi Dénes: Ne nézze senki csak a maga hasznát... Szövetkezeti mozgalom a Kis- és Nagyhomoród mentén. Haáz Rezs? Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely 1995.
Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben - magyarok és románok. Budapest, 1990.
Cseke Vilmos: Iskolaszövetkezeteink m?ködése. Erdélyi Iskola, 1938-39. 1-2. sz., 13-16.
Demeter Béla: Gazdasági válságunk. Erdélyi Fiatalok, 1930. 4. sz., 59-60.
Farkas Árpád: Erdély mez?gazdasága. EMGE, Kolozsvár 1944.
Fekete Nagy István: Sorsforduló. Szövetkezeti Értesít?, 1938.
Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés. Erdélyi Fiatalok, Kolozsvár 1932.
Nagy András: Népegészségügy. Hitel, 1938. 4. sz., 323-325.
Nagy Ödön: Szórvány és beolvadás. Hitel, 1938. 4. sz., 257-276.
Sáry István: Diákszövetkezeti mozgalmunk. Hitel, 1939. 2. sz., 140-147.
Szabó István: A tanárkérdés. Erdélyi Fiatalok, 1930. 4. sz., 55-56.
Szövetkezeti Értesít?, 1936, 1939.
Vita Sándor: Metamorphosis Transsylvaniae. Hitel, 1936. 4. sz., 315-330.
Vita Sándor: Gazdasági tanács. Hitel, 1937. 1. sz., 45-50.
Jegyzetek
[1] Szabó 1930, 56.
[2] Demeter 1930, 59.
[3] Vita 1937, 45.
[4] Bíró 1990, 453-466.
[5] Uo. 467.
[6] Szövetkezeti Értesít? 1939, 13-15.
[7] Vita 1936, 315-320.
[8] Farkas 1944, 304-375.
[9] Mikó 1932, 35.
[10] Szövetkezeti Értesít? 1936, 89.
[11] Nagy A. 1938, 323.
[12] Nagy Ö. 1938.
[13] A Vásárhelyi Találkozó 1937, 245.
[14] Sáry 1939, 140.; Cseke 1938-39, 13-16.
[15] Balázs 1936.; Balázsi 1995.
[16] Fekete Nagy 1938, 153.