Az erdélyi zsidóság, mint állandó közösség kialakulása csak a 17. századtól datálható. A 20. századi erdélyi zsidó közösség pedig a 18-19. századi betelepedések nyomán alakult ki. A holokausztot követ?en egy újabb, ezúttal bels? migrációs hullámnak köszönhet?en, ismét átalakult a régió zsidó lakosságának az összetétele. Mindezek következtében nem beszélhetünk folytonos erdélyi zsidó történelemr?l.
A szórványos jelenlétet követ?en, az els? szabályozott letelepedés egy 1623-as Bethlen Gábor adta kiváltságlevélnek köszönhet?. Többségük ún. spanyol zsidó (szefárd) volt, kés?bb viszont, a török háborúk után nagyrészt askenáziak érkeztek a régióba. Bethlen Gábor halálát követ?en sz?kültek a zsidóság jogai.
Erdély státuszának átalakulása (1690-t?l a Habsburg Birodalom része) a területén él? zsidó lakosság további jöv?jére is kihatással bírt. A 18. században felgyorsult a zsidóság demográfiai és bels? intézményi fejl?dése. E század közepéig az Erdélyi Nagyfejedelemség izraelitáinak létszámnövekedése nagyrészt egyenl? arányban volt köszönhet? a déli és a nyugati migrációnak. A változás többek között a Habsburg Birodalom területi gyarapodásával és zsidókkal szemben érvényesített politikájával, az osztrák fennhatóság alá került lengyel területekr?l (Galícia, majd Bukovina) érkez? zsidók bevándorlásával, valamint a kisebb mérték? betelepítésekkel hozható összefüggésbe.
Néhány száz f?r?l a 18. század végére kétezer körülire n?tt a Nagyfejedelemség zsidó lakosainak a száma, majd a következ? század els? évtizedeiben meghaladta a háromezret. A Bánságban és a Partiumban jóval jelent?sebb zsidó közösség jött létre, amely 1787-ben közel hétezer, 1836-ban pedig 25 ezer f?s volt. A 19. század elejéig jórészt falvakhoz kötött zsidó lakosság többsége kereskedelemmel, pálinkaf?zéssel és árusítással, bérléssel (malmok, szeszf?zdék, földek), valamint különböz? mesterségekkel (szabó, tímár, mészáros stb.) foglalkozott. A létszámgyarapodással és a jogkorlátozások enyhülésével párhuzamosan viszont egyre szerteágazóbbá vált a foglalkozásszerkezetük. Máramarosban a 19. században jelent?s zsidó földm?vesközösség is kialakult.
A II. józsefi reformok, illetve az azt követ? próbálkozások és a zsidó körökben megmutatkozó modernizáció irányába történ? nyitás révén beindult a zárt zsidó közösségekben a fellazulási folyamat. A keresztény felekezetek által fenntartott iskolákat látogató zsidó ifjak új szemléletmóddal és világi tudással tértek haza, amelyek mind a magyar társadalomba történ? integrációt segítették el?. A 19. század közepére a korábbi német nyelvi, kulturális orientáció érezhet?en magyar irányba mozdult el. Mindezzel párhuzamosan a magyar liberális elit a zsidóság emancipálását támogatta.
Az erdélyi zsidóság részvétele az 1848-as forradalomban és az 1849-ben kimondott, de a forradalom bukása miatt érvénybe nem lép? egyenjogúsítás közös zsidó-magyar történelmi tapasztalatot teremtett. A polgári egyenjogúsítást végül az erdélyi zsidóság számára az osztrák-magyar dualizmus els? éve hozta meg az 1867. évi XVII. tc. révén.
A polgári egyenjogúsítás megvalósulásával nem zárult le a magyarországi/erdélyi zsidóság emancipációs korszaka. Hátravolt ugyanis a még megt?rt státusban létez? izraelita vallás befogadása, és ezáltal a vegyes házasságok, illetve a betérések elismerése. A recepcióra végül 1895-ben került sor az 1895. XLII. tc. szentesítésével.
A 19. század második fele az egyenjogúsítás mellett a magyarosodást hozta a legtöbb erdélyi zsidó számára. Az integrációnak, illetve a magyarosodásnak a mértéke régiónként változott, és összefüggésben volt a zsidó társadalmon és valláson belül végbemen? modernizációs folyamatokkal. A haszid és ortodox közösségekben alacsonyabb volt a magyarosodás mértéke, míg a neológia élen járt az integrációban. Mindez azt jelentette, hogy a zsidóság egy jelent?s része nem csak elsajátította és magáévá tette a magyar kultúrát, de bekapcsolódott a magyar nyelv? kultúratermelésbe, illetve közrem?ködött a magyar kulturális, szociális és gazdasági intézményháló m?ködtetésében.
Ez a fajta magyar asszimilációs modell többé-kevésbé a nyugat-európai mintákat követte. Így a magyar liberális politikai elit a zsidóság emancipálásáért cserében teljes integrációt és beolvadást várt el. Ez azonban úgy a zsidó társadalmon, mint a keresztény társadalmakon belül olyan megosztottságokhoz vezetett, amely egyrészr?l a cionizmus (modern zsidó nemzeti mozgalom), másik részr?l pedig a politikai antiszemitizmus kibontakozását készítette el?. Mindkét ideológia az asszimiláció sikerességét kérd?jelezte meg.
A 19. században ugrásszer?en megn?tt Magyarország, és benne Erdély izraelita lakossága. 1869-ben a mai Erdély területén 105 ezer izraelita élt, egész Magyarországon pedig 542 ezer, az össznépességen belüli arányszámuk pedig 4 százalék volt. A századfordulóra közel 180 ezerre n?tt számuk Erdélyben. A létszámnövekedéssel együtt, a korábban túlnyomóan rurális környezetben él? zsidóság egyre nagyobb arányban vándorolt be az addig tiltott területnek számító városokba. 1910-re Erdélyben a zsidóság 44 százaléka már városi lakos volt, és ez az arány 1930-ra már 58 százalékra növekedett. Az els? világháború el?estéjére az erdélyi zsidóság 70-73 százaléka magyar anyanyelv?vé vált, és az addig beszélt jiddis nyelv egyre inkább visszaszorult. Emellett sokan éltek a névmagyarosítás és a kikeresztelkedés lehet?ségével.
Erdély Romániához való csatolása a zsidó társadalmon belül mélyreható változásokat eredményezett. Az 1918-1940 közötti Románia zsidó lakossága 750 ezer f? körül mozgott (4,2 százalék), ebb?l 190 ezren éltek Erdély területén. Besszarábiában 200 ezer, Bukovinában 90 ezer, az Ókirályságban pedig 260 ezer zsidó volt. Az 1918 után beinduló zsidó önszervez?dési és intézményteremtési folyamat az illet? országrészekben önállóan, egymástól függetlenül zajlott. Ami közös volt bennük, hogy - az antiszemitizmus elleni küzdelem mellett - legfontosabb feladatuknak mindannyian az asszimiláció megfékezését és a zsidók nemzetként való elismertetését t?zték ki célul. A csatolt részek zsidóságának ilyen irányú törekvései találkoztak a román állam homogenizációs politikájának támogatásával. Míg azonban erdélyi vagy besszarábiai vonatkozásban a román kormány önálló nemzetiségként ismerte el a zsidókat, így próbálva ?ket leválasztani a magyar, illetve az orosz kisebbségr?l, regáti társaik nemzeti mozgalmának kibontakozását igyekezett gátolni.
Az 1918 el?tti állapotokhoz képest lényeges változás következett be a zsidó közösségi intézmények területén. Míg az els? világháború el?tt az erdélyi zsidóság, hasonlóan magyarországi hittestvéreihez, f?ként vallási alapon szervez?dött, és a hitközségek számítottak a közösségszervezés alappilléreinek, addig az impériumváltás után megn?tt a világi és cionista intézmények száma és befolyása.
A két világháború között az erdélyi zsidóság egy jelent?s részének a magyarságtól való fokozatos disszimilációja következett be, amely több okra vezethet? vissza. Az egyik legfontosabb az antiszemitizmus, de a magyarságtól való fokozatos eltávolodást a magyarországi események is gerjesztették, beleértve a fehérterrort, a numerus clausust, a budapesti politikai vezetés fokozatos jobbratolódását, majd a zsidótörvényeket. A román állami nyomás sem kedvezett a magyar identitástudat továbbélésének.
Az egyre növekv? cionista tábor mellett továbbra is jelent?s maradt azoknak a száma, akik a magyarsággal vállaltak sorsközösséget, és az asszimilációs pályát tartották elfogadhatónak. Számos zsidó származású nagyvállalkozó, gazdasági szerepl?, aktív szerepet vállalt a kisebbségi magyar kulturális és társadalmi szervezetek anyagi fenntartásában.
A huszonkét évnyi román hatalmat felváltó magyar adminisztráció Észak-Erdély zsidósága számára 1940. augusztus-szeptemberében nem csupán az óhajtott magyar állami keretekbe való visszatérést jelentette, hanem egyben a fokozatos jogfosztáshoz (zsidótörvények), majd megsemmisítéshez vezet? utat is. Ennek els? mozzanatát a több ezer észak-erdélyi zsidót is érint? Kamenyec-podolszkiji vérengzések képezték.
A megszorító intézkedések következményeit súlyosbította az a tény, hogy a munkaszolgálat (1942 után mintegy 15 000 észak-erdélyi zsidó férfit hívtak be a nem fegyveres alakulatokhoz), a Budapestre való költözés és a baloldali múltú értelmiségiek ellen folytatott perek miatt 1942-43-tól jelent?s veszteség érte a zsidó értelmiségi elitet. A munkaszolgálatosok többségét a szovjet front els? vonalában vetették be hiányos felszereléssel és védelemmel. Ilyen körülmények között igen magas volt körükben a halálozási arány.
1944 márciusában a német csapatok megszállták Magyarországot. Az erdélyi zsidóság túlnyomó többségében tudatosult egyfajta veszélyérzet, mégsem gondoltak menekülésre. Az erdélyi zsidóság a legutolsó pillanatig bízott a magyar állam védelmében. Azon kevesek, akik reálisan mérték fel a politikai helyzetet, tiltott határátlépéshez folyamodtak (Románia irányába), vagy bujkáltak.
A II. magyarországi gettósítási zónához tartozó IX. és X. csend?rkerületek területén felállított észak-erdélyi gettókba 1944. május 3-tól kezd?d?en gy?jtötték össze az országrész zsidó lakosságát. Rövidesen, a magyar hatóságok 1944. május-június folyamán 45 vonatszerelvényt indítottak el Észak-Erdélyb?l Auschwitz irányába, a „végs? megoldás" részeként. A keresztény lakosság többsége közönyösen vagy ellenségesen szemlélte a gettók szörny? körülményei között sorsukat váró zsidók szenvedését és elhurcolását. A közös történelmi emlékezet a segít? kevesek között tartja számon Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspököt, aki 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály templomban emelte fel szavát a zsidók üldözése ellen.
Itt szükséges megemlíteni, hogy a második világháború alatt a zsidótörvények és a gettósítás a székelyekb?l lett zsidók életére is kihatással bírt. A legtöbb székely szombatos mentesült ugyan a zsidóellenes törvénykezés alól (ún. szombatos tanúsítványt kaptak), számos esetben a hatóságok mégsem vették figyelembe a mentesít? iratokat és internálták vagy gettóba küldték tulajdonosaikat.
A 165 ezer észak-erdélyi zsidóból csupán 35-40 ezer élte túl a soát. Közülük nagyjából 20 000 személy tért vissza a náci táborokból Észak-Erdélybe (?ket név szerint is ismerjük), 8-10 000 deportálásokat túlél? zsidó pedig a felszabadulást követ?en nem tért haza, hanem Nyugatra távozott. A többi túlél? a felszabadult munkaszolgálatosok köréb?l került ki. A román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben minimális volt a 40 000 f?s zsidóság embervesztesége. A háború után tehát, az észak- és dél-erdélyi zsidóság összlétszáma a korábbi 190 000-200 000-r?l 80 000-re csökkent.
A holokauszt után a túlél?k számára a haláltáborok borzalma jelentette az origót. A sorsközösség egy közös zsidó identitás új alapjait fektette le, függetlenül a világnézeti különbségekt?l és kulturális köt?désekt?l. A két világháború között beindult disszimilációs folyamatokat a holokauszt traumája tovább fokozta. A magyar zsidóságnak az elszenvedett megaláztatások és veszteségek puszta ténye mellett azt is fel kellett dolgoznia, hogy a magyar állam és a magyar lakosság - kevés kivétellel - cserbenhagyta ?ket, vagy egyenesen részt vállalt a megsemmisítésükben. Mindehhez olyan a hazatérést követ? kiábrándító élmények is társultak, mint az újjáéled? antiszemitizmus és az elkobzott javak akadozó vagy elmaradó visszaszolgáltatása.
Az erdélyi zsidóság jelent?s része számára az önazonossági dilemmákból kivezet? utat a magyar-zsidó identitás feladása jelentette. Többen a nemzetfeletti ideológiákhoz csatlakoztak (beléptek a kommunista pártba), mások román integrációs pályát választottak, a többség pedig a kivándorlás mellett döntött (Palesztina/Izrael, Nyugat-Európa, Amerika). Mindazok, akik elvetették a teljes elfordulás alternatíváját, a különböz? mélység? magyar integrációban keresték a megoldást, amely többségüknél egy kett?s, magyar-zsidó identitás tartós fennállását eredményezte.
Az új, szovjet világrendb?l való kiábrándulás és az 1948-as zsidó államalapítás (Izrael létrejötte) a romániai zsidóság többségét az ország elhagyására késztette: 1948-1995 között mintegy 272 ezer romániai zsidó vándorolt ki Izraelbe. A holokauszt utáni 80 ezres erdélyi zsidóság fele 1952-ig távozott az országból. Számuk a következ? évtizedekben is drasztikusan csökkent. Az Izraelbe és az Egyesült Államokba kivándorolt erdélyi zsidók jelent?s része meg?rizte magyar anyanyelvét és magyar kulturális érdekl?dését.
A 2011-es népszámlálások szerint Romániában 3271 személy vallotta magát zsidó nemzetiség?nek, közülük 1103 élt Erdély területén.
Szakirodalom
Bárdi Nándor - Fedinec Csilla - Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó - MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008.
Braham, Randolph L. (szerk.): Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park Könyvkiadó - Koinónia, Budapest-Kolozsvár, 2008.
Carmilly-Weinberger, Moshe (szerk.): A zsidóság története Erdélyben (1623-1944). MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995.
Gidó Attila: Az erdélyi zsidókról. Egy közös történet vázlata. Litera-Veres, Székelyudvarhely, 2008.
Gidó Attila - Sólyom Zsuzsa: Kolozsvár, Nagykároly és Nagyvárad zsidó túlél?i. A Zsidó Világkongresszus 1946-os észak-erdélyi felmérése. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Kolozsvár, 2010. /M?helytanulmányok, 35./
Gyémánt, Ladislau: The Jews of Transylvania. A Historical Destiny. Institutul Cultural Român - Centrul de Studii Transilvane, Cluj-Napoca, 2004.
Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók mentése és menekülése a magyar-román határon 1940-1944 között. Minerva, Kolozsvár, 2001.
Tibori Szabó Zoltán: Árnyékos oldal. Zsidó identitástudat Erdélyben a holokauszt után. Koinónia, Kolozsvár, 2007.