megoszt

Meghatározás

A szubkultúrák olyan közösségek, társadalmi csoportok, amelyek különböz? ismérvek alapján elkülönülnek a társadalom más csoportjaitól, vagy a társadalomban dominánsnak, széles körben elfogadottnak számító gyakorlatoktól. Ilyen ismérvek lehetnek például a közösség saját ideológiája, norma- és szabályrendszere, bels? hierarchiája, hagyományai, életmódja, kulturális/társadalmi gyakorlataik, saját bels? nyilvánossága, valamint a tagok öltözködése, nyelvezete. Ezek a közösségek kialakulhatnak és m?ködhetnek lokális, transznacionális és/vagy virtuális térben is.

A fogalom használata a társadalomtudományokban

A szubkultúra fogalomának története mögött meghúzódó kulturális logika egészen a 16. századi, Erzsébet-kori Londonig vezethet? vissza, amikor a városi társadalmakban (f?leg Londonban) az akkori b?nöz?k, csalók alvilági hálózatai irodalmi alkotásokon keresztül reprezentálódtak (err?l b?vebben lásd: Saldago 1977[1]). Ezek a hálózatok jól szervezett társadalmi világok voltak, amelyek kialakították a saját törvényeiket, szabályaikat és a rájuk jellemz? nyelvet („tolvajnyelv”).

Az els? szisztematikusabb és társadalomtudományi módszerekkel történ? vizsgálatok a 20. század elejét?l, a nagyvárosi élet mindennapjainak megfigyelésén keresztül válnak fontossá. Ezek a megfigyelések leginkább a chicagói iskolához, a város ökonómiai elméletéhez kapcsolódtak, amelyek az integrálódni képtelen, saját mikro-társadalmakat alkotó bevándorló csoportokra fókuszáltak (lásd: Robert E. Park, Ernst W. Burgess, Nels Anderson, Frederic Trasher, Georg Herbert Mead). A kutatók arra a kérdésre keresték a választ, hogy ezek a tipikus kis, elszigetelt közösségek miért szegregálódnak, miért távolodnak el egymástól, „morális mili?ket” hozva létre, amelyek a város egy-egy területén társadalmi és kulturális autonómiákká alakulnak, ahelyett, hogy bekapcsolódnának a város „vérkeringésébe”. Ezek a kutatási irányok és vizsgálódások azonban megmaradtak az absztrakció szintjén. A kutatók nem figyeltek a társadalmi viselkedés részleteire, a személyes élettapasztalatokra, hanem sokkal inkább egy normatív társadalmi szerkezethez képest próbálták megfogalmazni a megfigyelt társadalmi problémákat. A vizsgálatok nagyrészt ugyanarra jutottak: a deviancia és nonkonformitás jelenségét leginkább a társadalmi viszonyok és a társadalomban elfoglalt pozíció határozza meg. A hobókra, hajléktalanokra (lásd Anderson[2] munkáit), szezonmunkásokra (például lásd Park[3] munkáit a migráció és marginalizáció összefüggésér?l), etnikai szempontból elkülönül? közösségekre (lásd Frazier[4] munkáit), táncterekre és szórakoztatóiparra (lásd Cressey[5] kötetét), fiatal b?nöz?i csoportokra (lásd például Thrasher[6] könyvét) fókuszáló aprólékos terepmegfigyeléseken keresztül alapozták meg a kés?bb diszciplinárisan megkülönböztetett szubkultúra-kutatást. A szubkultúra fogalma ebben a gondolati kontextusban leginkább deviáns részkultúrát, sajátos, elkülönül? alkultúrát jelöl.

A szubkultúrák vizsgálata szempontjából a chicagói iskola több évtizedes munkájából kiemelked?en fontos Howard Becker tanulmánygy?jteménye,[7] mert a deviánsnak min?sül? közösségeket – a harmincas években született elméletekhez képest – nem egy adott normatív keretben, hanem saját logikájuk mentén mutatja be. A jazz-zenészeket, majd kés?bb a „m?vészeti világokat”[8] sajátos, kooperatív szervezeti hálózatként, tudástermel? közösségekként írja le, a közösségen belüli hitelességre, a jellemz? stílusra, a külvilághoz való viszonyra is kitérve.

Habár nem szokás a szubkultúra-kutatások iskoláihoz sorolni az ötvenes-hatvanas évek amerikai gyöker? beat-nemzedékét, annak önreflektív munkáit, de fontos életmódbeli, ideológiai, stílusbeli hagyományokat teremtett. A beat-nemzedékre jellemz? különleges életmód, annak kifejezése és a saját hétköznapi praxisok megfigyelésének és leírásának módszere nagyban hatott a nyolcvanas évek közép-kelet-európai underground világára is.[9] Például olyan szerz?ket kell megemlítenünk, mint Allen Ginsberg, Gregory Corso, Jack Keruac, William S. Burroughs, Peter Orlovsky.

A szubkultúrák vizsgálatában a hetvenes évekt?l a birminghami iskola (a birminghami Kortárs Kritikai Kultúrakutatási Központ) vált meghatározóvá, ami a látványos, stílusorientált ifjúsági kultúrák elemzésére, tágabban a tömegkommunikáció és tömegkultúra megfigyelésére fektette a hangsúlyt. A kritikai kultúrakutatás egyik területeként a társadalmi egyenl?tlenségek és meghatározottságok, például a társadalmi nem, rassz, osztály prizmáján keresztül szemlélte a kutatás tárgyát. Az irodalom- és a társadalomtudományok találkozása ezekben a kutatási irányokban is jól megmutatkozik, mivel az elemzések nagy része a szubkultúrák küls? megjelenésének, „látványosságának” szemiotikai elemzésére is vállalkozik. A szemiotikai elemzéseken keresztül felfejtend? olvasatok, rejtett jelentések halmaza a társadalmi struktúrában megjelen? változások és feszültségek látleletei, vagyis az iskola kutatói szerint a látványos stíluson keresztül megérthet?vé válnak az osztályok közötti viszonyok, a társadalmi struktúrák er?viszonyai is (például a rockerek külseje és a társadalmi struktúrában elfoglalt helyük elemzése).

A birminghami iskola szubkultúra-felfogása leginkább a munkásosztálybeli fiatalok második világháború utáni, megváltozott helyzetét próbálta megérteni. Abból indult ki, hogy a brit munkásosztályi kötelékek, a családcentrikus hagyományok, társas kapcsolatok és az erre épül? gazdasági viszonyok egyfajta válságba jutottak, amely két strukturális törést hozott létre. Az egyik törés a munkásosztályi családok szül?i rétege és a következ? generáció, míg a másik a hegemón, középosztályi kultúra (közoktatási elvárások, kulturális kényszerek, domináló normák rendszere) és a munkásosztálybeli fiatalok között húzódik. A kutatók szerint a töréseket méginkább elmélyítette a fogyasztói kultúra új formája és tömegesedése. Ez azzal is fenyeget, hogy a hagyományos munkásosztályi („tisztességes”, „eredeti”) életmód és kultúra feloldódik a fogyasztói társadalom mindent semlegesít? tengerében, ugyanakkor az osztálynélküliség vagy középosztályhoz való felzárkózás sem történik meg, mivel strukturális szinten folyamatosan újratermel?dnek az egyenl?tlenségek. A felfogás szerint a látványos ifjúsági szubkultúrák a strukturális helyzet, a törések és ellentmondások feloldására jönnek létre, válaszként arra az igényre, hogy létrehozzák a maguk sajátos kisközösségeit. Ezek a közösségek legtöbbször szembeszegülnek a külvilággal, a középosztályi értékekkel és domináns rendszerrel.

Ezt az összefüggést hangsúlyozza a mára embelmatikussá vált tanulmánykötet címadása is: Resistance through Rituals: Youth Subcultures in Post-War Britain.[10] A birminghami kutatási irányok érdeme, hogy olyan fogalmakat – ezzel együtt kutatási kérdéseket – honosítottak meg az ifjúsági kultúrákkal kapcsolatos szakirodalomban, mint a strukturális homológia.[11] A fogalom arra utal, hogy egyes jellemz?k, tulajdonságok egymásmellettisége nemcsak pillanatnyi véletlenszer? összefüggés, hanem mélyebb, bels? logikát tükröz (például a skinhead csoportok által használt szimbólumok és jelek, a mögöttük meghúzódó ideológia és a strukturális helyzet együtt járnak). Vagy említhetjük a levi-straussi bricolage fogalmat,[12] amely a kulturális jegyek egymás mellé helyezését, stíluselemek kisajátításán, eredeti kontextusából való kiemelésén és átértelmez? technikáin keresztül valósítja meg. Másrészt a lányok helyzetére rákérdez? bedroom cultures vagy teeny bopper (hálószoba kultúrák, tini rajongói kultúrák) jelenségeit említhetjünk, amely a serdül? lányok (akik alapvet?en háttérbe szorultak a szubkultúrákat célzó vizsgálatok során) zenefogyasztását, közös id?töltését, kulturális gyakorlatainak kialakítását járta körül (lásd Angela McRobbie és Jenny Garber munkáit). A szubkulturális vállalkozó kategóriája[13] például azokhoz a szubkultúrákhoz szorosan kapcsolódó gazdasági tevékenységekhez kapcsolódik, amelyek a szubkulturális stílus kialakításában alapvet? szerepet játszanak.

A kilencvenes évekt?l az osztályalapú ifjúsági kultúrák helyett inkább a hétköznapi gyakorlatok, a stílus és öltözködés, a fogyasztás színterei és a zenei ízlés határozták meg a kutatások irányvonalait, vagyis a fogyasztásra, a fogyasztás kontextusaira tették a hangsúlyt a kutatók. Eljutva egészen odáig, hogy akadtak olyan szerz?k is, akik magának a szubkultúra fogalmának a használhatóságát is megkérd?jelezték. Ezt azzal indokolták, hogy az angol nyelvterületen a fogalomnak történetileg kialakult negatív konnotációi vannak, ami a jelentést összekapcsolja a b?nöz?i, alvilági hálózatokkal, deviáns kategóriákkal, és így az értéksemleges kutatói attit?d nem tud megvalósulni. A kilencvenes évekt?l a legjelent?sebb szerz?k a szubkultúra fogalmát sokszor szinonimaként használják olyan más jelenségek megragadására, mint a klubkultúra (egyes klubok köré szervez?d? közönségek: Steve Redhead,[14] Sarah Thornton[15] és Silvia Rief[16] munkáiban), hobbi- vagy csoportkultúra,[17] rajongói kultúra (lásd Henry Jenkins[18] munkáit), neo-törzs (például Andy Bennett[19] egyes munkái), mili? (lásd Peter Webb[20] könyvét), életstílus-csoport (az adott életstílus vagy jelenség köré csoportosuló közönség) vagy színtér (adott kontextusok meghatározó szerepét hangsúlyozza a kulturális termelésben és fogyasztásban: Keith Negus,[21] Sara Cohen,[22] David Hesmondhalgh[23] és mások). Nemcsak a fogalmi lehet?ségek, hanem az irányok is szerteágazóak, ami az ifjúsági vagy közösség alapú kultúrák vizsgálatát illeti, mivel azok sokszor összefolynak rajongó-kutatásokkal, a populáris zene- vagy a sportkutatások különböz? témáival. Mindennek ellenére a szubkultúra fogalom használatát lesz?kíthetjük három nagyobb jelenségkörre: egyrészt a zenei alapú (olykor ifjúsági) szubkultúrákra, színterekre, a különböz? sportok köré szervez?d? közösségekre és egyes queer-szcénák, szubkultúrák vizsgálatára.

A szubkultúra fogalma a magyar társadalomtudományokban

Az ifjúsági kultúrák vizsgálata a hetvenes-nyolcvanas évek magyarországi kontextusában er?sen összefüggött az általános kultúr- és oktatáspolitikai ideológiával. A magyar nyelvben a szubkultúra fogalma kés?bb, a kilencvenes évekt?l került be a nyilvánosságba, ezért annak – az angolszász irodalomban megfigyelhet? – negatív értelme nem annyira hangsúlyos. A legtöbb kutató leginkább a már jól bejáratott underground, esetenként ellenkultúra fogalmak szinonimájaként használja, de a vizsgálatok sok esetben a hippiket, hobókat, rockereket, droghasználókat, ifjúsági ízlésközösségeket, hálózatokat mutatják be.

A kilencvenes évekt?l a magyar ifjúsági kultúrák, zenei színterek, rajongói kultúrák és populáris kultúra kutatása csatlakozott a nemzetközi trendekhez, a fennebb vázolt kortárs irányokat követi. Jelenleg három kialakult intézményes kerete van ezeknek az irányoknak, egyrészt a Gábor Kálmán ifjúságszociológus nevéhez f?z?d? Sziget-kutatások,[24] a fiatal kutatókból álló Zenei Hálózatok Egyesület,[25] valamint a Pécsi Egyetem Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékén folyó populáris kultúrakutatások.[26]

Jegyzetek