A történelem folyamán akár Magyarország, akár Erdély viszonylatában vizsgáljuk a Székelyföldet, mindig a periférikus helyzet volt rá jellemz?. Ezzel együtt járt a gazdasági elmaradottság, a bels? piac korlátozottsága, a hitelélet modern formáinak és a gyáriparnak a teljes hiánya, a közlekedési viszonyok fejletlensége, az urbanizáltság alacsony színvonala.
A gazdasági és társadalmi elmaradottság, majd a Romániával való vámháború (1886?1893) hatása a székelység tömeges kivándorlásában mutatkozott meg. A székelység eladósodása és elvándorlása az erdélyi magyarság fennmaradását kérd?jelezte meg. A székelységre a kortársak úgy tekintettek, mint a magyarság keleti véd?bástyájára, amely megakadályozza az erdélyi magyarság felszívódását az egyre terebélyesed? román nemzettestbe. A kivándorlást a különböz? politikai er?k és érdekvédelmi szervezetek eltér? elképzelések alapján szerették volna orvosolni, legtöbbször anélkül, hogy a migráció igazi okát megvizsgálták volna.
Az 1890-es évekt?l egyre több napilap és szakfolyóirat foglalkozott rendszeresen a székely kivándorlással. A századfordulón szinte divattá vált e kérdésr?l beszélni és írni. Az els? országos méret? kivándorlási tanácskozás az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) égisze alatt szervez?dött meg 1895-ben. Itt elhatározták egy Kivándorlási Bizottság megszervezését, amelynek feladatai közé tartozott többek között a székely kivándorlás tanulmányozása. A Kivándorlási Bizottság tényleges m?ködését 1900-ban kezdte el, és tervbe vette, hogy 1902-ben az ország négy különböz? vidékén kivándorlási kongresszust szerveznek: Felvidéken, Dunántúlon, Délvidéken és Székelyföldön.
A székelyföldi kongresszus megszervezésének el?zményéhez tartozik Hegedüs Sándor kereskedelemügyi miniszter székelyföldi utazása 1900-ban, aki – miután visszatért Budapestre – felkérte a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamarát, hogy alakítson bizottságot, amely tanulmányozza a lakosság helyzetét, és tegyen jelentést a régió gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetér?l. A kamara 1901 márciusára begy?jtötte a Székelyföldre vonatkozó adatokat, majd felterjesztette véleményét a kormányhoz, amelyben els?sorban a közlekedés elmaradottságát, a vasút hiányát emelték ki, amely stagnálásra kényszeríti az egész régió gazdaságát.
A Székelyföld problémáját leginkább ismer? két erdélyi egyesület – Erdélyi Magyar Közm?vel?dési Egylet (EMKE), Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) – 1901-ben szintén elhatározta egy kongresszus megszervezését, és elküldték ennek tervezetét Hegedüs Sándor miniszternek. Úgy a miniszter, mint más egyesületek így az OMGE is támogatták az ötletet, késznek mutatkoztak arra, hogy létrejöjjön egy olyan találkozó, amelyen megbeszélésre kerülne e térség minden problémája. 1902. január 16-án Budapesten a székelyföldi országgy?lési képvisel?k értekezletet szerveztek az illetékes egyesületek vezet?inek. Elhatározták, hogy az EMKE, OMGE, EKE, Erdélyi Gazdasági Egyesület (EGE), Marosvásárhelyi Székely Társaság együttesen hívja össze és rendezi meg a kongresszust. Az illetékes egyesületek egy közös rendez?bizottság felállítását határozták el. Rövid id?n belül azonban vita bontakozott ki az OMGE és az EKE között, amelyet a korabeli sajtó „kanapé kérdésnek” csúfolt. Az ellenségeskedés oka, hogy 1902. február 15-re, a székely képvisel?k kérésére az OMGE Marosvásárhelyre egy el?értekezletett hívott össze. Ezt zokon vette az EKE, ugyanis szerinte ezzel az OMGE megsértette az 1902-es január 16-i megállapodást, mely szerint az el?értekezletet csak az illet? egyesületek közös elhatározásával lett volna szabad összehívni. Az EKE azzal vádolta az OMGE-t, hogy a székely kongresszust a saját ellen?rzése alá akarja vonni. Az elkövetkez? napok újságcikkeiben mindkét fél próbálta bebizonyítani saját igazát. Rövidesen az EKE és az EGE kijelentette, hogy nem vesz részt a székely kongresszuson.
Az 1902. február 15-én sorra kerül? vásárhelyi találkozón az EKE és EGE kivételével mindegyik egyesület megjelent, és megválasztották a kongresszust szervez? bizottság tagjait. Az 1902-es év elejét?l országszerte megn?tt az érdekl?dés a Székelyföld iránt, Debrecenben megszervezték a székely írók napját, amelyen jelen volt Benedek Elek, Gyulai Pál, Jakab Ödön és Benedek János.
A kongresszust rendez? bizottság 1902. március 24-én Budapesten ülést tartott, ahol a rendez?bizottság elnökének Bed? Albertet, alelnöknek Forster Gézát, az OMGE vezet? személyiségeit választották meg. Megállapították, a kongresszus tárgyalási menetrendjét, elhatározták, hogy a kongresszus által elfogadott határozatokat közlik a kormánnyal, a pozsonyi országos gazdakongresszussal, valamint más hatóságokkal és testületekkel.
Id?közben Darányi Ignácz földm?velési miniszter elhatározta egy székely kormánybizottság felállítását, amelynek élére Sándor Jánost, Maros-Torda és Kis-Küküll? vármegyék, valamint Marosvásárhely szabad királyi város f?ispánját nevezte ki. Ez a székelyföldi kormánybizottság kés?bb a székely kirendeltség néven vált ismertté. Egyes székelyföldi képvisel?k nemtetszéssel fogadták a kormány lépését, amelyet a székely kongresszus munkálataiba való beavatkozásként értelmeztek. Darányi miniszter a kedélyek megnyugtatása érdekében kijelentette, hogy a kormánybiztos csak a kongresszus után foglalja el helyét, és döntéseinél figyelembe veszi a kongresszus által el?terjesztett javaslatokat.
Élénk vita bontakozott ki, hogy melyik székelyföldi helység adjon otthont a megrendezend? rangos eseménynek. Különböz? székely társaságok egymást túllicitálva tették meg ajánlataikat, és így felmerült Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Tusnádfürd?, Csíkszereda, valamint Sepsiszentgyörgy neve. 1902. június 5-én került sor a kongresszust rendez? bizottság újabb összejövetelére, amelyen úgy döntöttek, hogy Tusnádfürd? ad helyet a kongresszusnak 1902. augusztus 28?30-a között. Egy kés?bbi összejövetel alkalmával a bizottság összeállította az el?adók névsorát, és elhatározták, hogy a székelység problémáit a kongresszus öt szakosztály keretén belül fogja megtárgyalni:
1. ?stermelési szakosztály
2. Ipari, kereskedelmi, munkásügyi, értékesítési és közlekedési szakosztály
3. Birtokpolitikai, adó és hitelügyi szakosztály
4. Közm?vel?dési és közegészségügyi szakosztály
5. Kivándorlási és fürd?ügyi szakosztály
A kongresszus munkálatainak megkezdése el?tt, 1902. augusztus 22?27. között, tanulmányi kirándulásokra került sor, három különböz? irányban, kiindulópontokként Marosvásárhely, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy voltak megjelölve. A kirándulások részvev?inek alkalmuk volt megismerni Székelyföld egyes régióinak gazdasági, társadalmi problémáit, valamint gyönyörködhettek Székelyföld vadregényes tájaiban.
Az 1902-ben Tusnádon megszervezett székely kongresszuson több mint 350 személy vett részt, képviseltették magukat a minisztériumok, a székely vármegyék országgy?lési képvisel?i, közigazgatási vezet?i, az erdélyi történelmi egyházak, különböz? civil szervezetek, a hétfalusi csángók, valamint a bukaresti Magyar Társulat révén a regáti magyarok. A kongresszus szakosztályainak tárgyalási jegyzékét és határozatait figyelmesen végigolvasva szembet?nik, hogy minden el?adó az állam er?teljes jelenlétét kérte a székelység gazdasági, társadalmi és közm?vel?dési életében. Heged?s Loránt, aki maga is részt vesz a kongresszuson, két év múlva, találóan jegyzi meg, hogy:„Az állam ett?l fogva kezd túln?ni egy mindenható és minden-lében-kanál hatalomnak földi keretein.”
A kongresszus a székelyföldi társadalom minden kérdését megpróbálta három nap alatt végigtárgyalni. Munkálatainak egyik hiányossága, hogy magát a kivándorlás kérdését a turizmus és a fürd?ügy problémájával együtt tárgyalta. A kivándorlás problémájának megoldását nem a gazdasági bajok orvoslásával, hanem rendészeti intézkedések révén igyekeztek kezelni. A kongresszus egyik érdekes színfoltja Geöcze Sarolta el?adása A n?k feladata a Székelyföldön címmel. El?adásában felhívta a figyelmet arra, hogy a kongresszus foglalkozott a székelység minden ügyével, de megfeledkezett a n?k problémájáról, pedig Székelyföld felemelkedése és a kivándorlás megszüntetése a n?k helyzetének javításától is függ.
Az 1902-es tusnádi székely kongresszusról számtalan vélemény látott napvilágot a 20. század folyamán. A kongresszust már szervezésének pillanatától vegyes érzelmekkel kísérték figyelemmel a kortársak. Az agrárius mozgalom hívei, valamint a kongresszuson jelenlév?k a kongresszus munkájának az eredményességét próbálták kidomborítani. A kongresszustól távolmaradt egyesületek tagjai éppen az ellenkez?jét állították. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet cím? lap hangot is adott a helyi elit elégedetlenségének. „Nemes székely kongresszus! Beszéljetek, szónokoljatok aranyszájú Szent János mézédes szavaival. Beszéljetek a székelyek nagy nemzeti és honvédelmi hivatásáról, álmodjatok utakról, vasutakról, iparról, iskolákról, bányákról, kincsekr?l, a jöv? század regényér?l, melyet költ?i képzeletetek a székelynek hitetek és reményeitek birodalmában terem, azonban az a sok szép beszéd, az a sok gyújtó szónoklat mind csak szó, pára és regény fog maradni.” Hasonlóképpen vélekedik a kés?bbiekben Bözödi György is: „…a ,székely kongresszus’ három napon keresztül tárgyalta a székely nép kérdéseit, de gyakorlati eredménye mondhatni semmi sem lett. Nem is lehetett. Az országszerte felt?nést keltett székelyföldi elszegényedés és kivándorlás tanulmányozására olyan emberek gy?ltek össze, aki a néppel kevés közösséget éreztek. Akik valóban a nép hangját szólaltatták meg a lényeges kérdésekben, azokat elhallgattatták. Amint valaki elmésen megjegyezte a hivatalos min?ségben jelenlév?k negyedrésze arisztokrata, fele idegen, másik negyed része pesti úr és még egy negyed zsidó. A kongresszus helyéül Tusnádot választották, ahol üdülésnek is lehetett venni a három napot.”
A székely kongresszus vezetése, mint ahogy Bözödi György is céloz rá a közép- és nagybirtokosság kezébe csúszott át, amely nem volt híve a radikális változásoknak. Javaslataik többsége a kivándorlás problémájának megoldására els?sorban adminisztratív jelleg?ek. Ugyanakkor szinte minden el?adás alkalmával el?bukkan a „kevesen vagyunk” tudata, Erdély elvesztésének a gondolata, amely egy kis nép bizonytalanságának érzését hordozza egy nagy országban, és ennek is egy olyan térségében, ahol államalkotó nemzetként kisebbségben él. Ennek következtében kialakul egy sajátos érzékenység a kivándorlást illet?en. A kongresszus jegyz?könyvei jól dokumentálják, hogy a jelenlév?k nem tudtak vagy nem mertek behatolni a kivándorlási jelenség ok és okozati összefüggéseibe. De érzékelték a gazdasági érdekeltségük mellett, hogy az ország területén él? más nemzetiségek körében egyre er?söd? nacionalizmus ellen csak a saját nemzeti létük meger?sítése által tudnak eredményesen védekezni. Persze azt sem kell figyelmen kívül hagyni, hogy a kivándorlás kérdésér?l folytatott vitákban a gazdasági és társadalmi élet valamennyi problémájáról szót lehetett ejteni. Így nem véletlen, hogy a századfordulón a kivándorlás kérdése egy hatásos közvetlen politikai eszköz szerepét tölthette be a magyarországi hatalmi küzdelmekben. A kivándorlási kongresszus nagy nyilvánosságnak örvendett, és ennek hatására a magyar kormány lépéseket tett a fennálló problémák megoldásának irányába. Ezáltal kerül sor a székely akció beindítására, a székelyföldi miniszteri kirendeltség megszervezésére.
A székely kongresszus legnagyobb eredménye, hogy felhívta a magyar közvélemény és kormány figyelmét a székelység problémáira, azonban a bajok megoldására már nem volt képes. A különböz? kormányok székelyföldi politikájára találóak Venczel József szavai: „A székelyek bajairól szóló jelentések századról századra ugyanazt ismétlik, bár mindenik század meg volt gy?z?dve, arról, hogy tett valamit a székelység érdekében.”
Szakirodalom
A székely kongresszus szervezete, tagjainak névsora, tárgyalásai és határozatai. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2001.
Balaton Petra: A székely akció története. Cartofil Kiadó, Budapest, 2004.
Balaton Petra – Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények. 77., 2006. 2. sz., 55–122.
Bözödi György: Székely bánja, Budapest, 1985.
Egyed Ákos: A Székelyföld közgazdasági és társadalmi helyzete az 1902-es székely tusnádi kongresszus tükrében. In Somai József (felel?s szerk.): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából (XIX–XX. század). Romániai Magyar Közgazdász Társaság, Kolozsvár, 2001.
Egyed Ákos: A székelyek rövid története a megtelepedést?l 1918-ig. Pallas-Akadémia Kk., Csíkszereda, 2006.
Gidó Csaba: Az 1902-es tusnádi székely kongresszus és a székely kivándorlás kérdése. In Areopolisz. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok. Székelyudvarhely, 2001.
Heged?s Lóránt: A kivándorlási kongresszusok eredménye. Budapesti Szemle, 1904. 117/326.
Róth András Lajos: Az állami beavatkozási politika kezdetei a Székelyföld mez?gazdaságába a XIX–XX. század fordulóján. Emlékkönyv Csetri Elek születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2004.
Venczel József: A falumunka útján. Székelyudvarhely–Budapest, 1993.