Az 1940. augusztus 30-án Bécsben meghozott tengelyhatalmi döntés a területi kérdéseket leszámítva semmilyen ügyet nem oldott meg, minden felmerül? problémát a két érintett kormány közötti közvetlen tárgyalás révén kívánta tisztázni. Az 1940 ?szén Budapesten zajlott úgynevezett likvidációs tárgyalásokon (1940. szeptember 13. – október 10.) azonban a feleknek egyetlen fontosabb kérdésben sem sikerült megegyezniük. A bécsi döntés hetedik pontja értelmében jogukban állt nézeteltérés esetén ismét a tengelyhatalmakhoz fordulni, így román kezdeményezésre 1944-ig mindkét kormány nemzetiségpolitikája folyamatos nemzetközi monitoring alatt állt.
1940–1944 között két német–olasz külön- és egy állandó tiszti bizottság tevékenykedett a kettéosztott Erdély területén. A különbizottságok egy-egy körutat tettek a térségben, majd ennek eredményeként jelentést, illetve ajánlást fogalmaztak meg a két kormány nemzetiségpolitikáját illet?en. A tiszti bizottságok ezzel szemben állandó jelleggel a területen tartózkodtak, s folyamatosan kivizsgálták a hozzájuk eljuttatott nemzetiségi panaszokat. Munkamódszerük nagyban hasonlított, a jelzett eseteket – elviekben – a helyszínre kiszállva és az érintettek személyes meghallgatása révén igyekeztek feltárni, majd jelentést készítettek, és igyekeztek javaslatokat is tenni a hasonló esetek megel?zése érdekében.
Az els? német–olasz különbizottság 1940 októberében alakult meg, feladatául els?sorban az elkövetett atrocitások kivizsgálását t?zte ki. A bizottság Németország és Olaszország képvisel?ib?l állt össze, bár a semlegesség látszatának fenntartása érdekében tagjai nem az illet? követségek munkatársai, hanem küls? tisztvisel?k voltak: Günther Altenburg német külügyminisztériumi osztályf?nök és Delfino Roggeri olasz külügyminisztériumi f?tisztvisel?, illetve a melléjük kirendelt magyar (Újváry Dezs?) és román (Gheorghe Davidescu) küldött. Tevékenységük során szabad kezet kaptak, hogy betekintsenek bármilyen aktába, illetve kihallgassanak bárkit a lakosság vagy hivatalnokok közül. A körút 1940. október 17–27. között Észak- és Dél-Erdélyben zajlott. A tíz nap alatt körülbelül 3000 km-t tettek meg, és mintegy 600 embert hallgattak ki. A bizottság jelentése 1940 decemberére készült el, azonban a tengelyhatalmak csak ennek kivonatát juttatták el a két érintett kormányhoz a feszültség fokozásának elkerülése érdekében. A jelentés els?sorban a civilek ellen elkövetett atrocitásokkal és a kiutasításokkal foglalkozott. Következtetése szerint mindkét fél követett el túlkapásokat, azonban az – els?sorban a bevonuláskor történt – tömeges gyilkosságok miatt a magyar felet nagyobb felel?sség terheli.
A második német–olasz különbizottság 1942-ben tevékenykedett. El?zménye a román kormány által az év nyarán elrendelt és a magyar lakosságot érint? egyoldalú, részben végrehajtott élelmiszer-rekvirálás volt. A rekvirálás célja a magyar lakosság menekülésre késztetése lett volna „kiéheztetés” révén. A magyar kormány gyors közbelépésére végrehajtása félbeszakadt, és újabb különbizottság kiküldése is megtörtént. A bizottság két nagyobb körutat ejtett meg: 1942. július 5. – szeptember 5., illetve október 20. – november 20. között. Jelentést, majd ajánlásokat fogalmazott meg a magyar és a román kormány felé. A bizottság két tagja Andor Hencke, illetve Delfino Roggeri különmegbízottak voltak, a helyszíni vizsgálatokban részt vettek az állandó tiszti bizottságok tagjai is. Elviekben a vizsgálat a nemzetiségi kérdés teljes aspektusára kiterjedt, de Dél-Erdélyben els?sorban a rekvirálásokat, Észak-Erdélyben pedig a románok menekülésének okait, illetve az esetleges éheztetést vizsgálták. Az 1940-es Altenburg–Roggeri bizottsággal ellentétben ezúttal – német kezdeményezésre – átadták a két érintett kormánynak a teljes jelentést és javaslataikat. A jelentés és az ajánlások egyik kormány tetszését sem nyerték el, hiszen kritikát fogalmaztak meg mindkett?vel szemben. A román kormány elégedetlenségét leginkább a rekvirálás diszkriminatív jellegének a megállapítása váltotta ki, illetve az, hogy a különbizottság továbbra is a bécsi döntés fenntartása mellett kardoskodott. Emellett cáfolta a román propaganda azon állítását, hogy a magyar kormány tudatosan éhezteti a román lakosságot. A jelentés mégis a magyar kormánynak volt nagyobb csalódás. Amellett, hogy megállapította a román kisebbség helyzetének romlását, egyúttal cáfolta a magyar kormány abbéli jogát, hogy a románokat sújtó diszkriminatív törvényt hozzon, mivel a magyar álláspont szerint a román lakosságnak el?jogai voltak a 22-es többségi lét következtében.
Az állandó német–olasz tiszti bizottság felállítása 1940 ?szén, az Altenburg–Roggeri különbizottság m?ködése közben merült fel. A magyar–román kapcsolatok tükrében a lépés akár a bécsi döntés kudarcaként is felfogható, hiszen ezzel mindkét kormány beismerte, hogy nem képes a felmerül? kétoldali problémákat megoldani. Új helyzet állt el? a román–magyar viszonyban és a kisebbségi kérdésben, el?ször fordult el?, hogy – ha nem is semleges, de – nemzetközi bizottság alakult kimondottan a kisebbségi kérdés és panaszok kivizsgálására és kezelésére. A különbizottságokkal összevetve a német–olasz tiszti bizottság célja nem egy jelentés elkészítése volt, hanem a vizsgálódás állandósítása. Ugyanakkor végig az érintett területen tartózkodott, adott esetben a sérelem helyszínén vizsgálódhatott, kihallgathatta a feleket. Így benyomásait nem másodkézb?l szerezte, bár mindkét kormány igyekezett tagjait folyamatosan befolyásolni és saját javára meggy?zni. Két bizottság m?ködött: egyik Kolozsvár székhellyel a románság sérelmeit, a másik Brassóban a magyarság sérelmeit volt hivatott kivizsgálni. A kolozsvári tiszti bizottság Carmelo Sigliuzzo ?rnagyból és Julius Elfrig kapitányból, a brassói pedig Hans Dehmel ?rnagyból és Peppino Passanisi kapitányból állt. A bizottság összetétele az évek során többször is változott, mert tagjai folyamatosan egyéb háttér információkat is küldtek kormányaiknak (pl. a magyar és román kiugrási szándékról), emiatt a magyar és román kormány folyamatosan elfogultsággal vádolta ?ket és leváltásukat kérte.
A bizottság hatáskörének kijelölésekor nem az államhatárt, hanem a Maros vonalát adták meg. A brassói bizottsághoz a Marostól délre fekv? területek tartoztak, kivéve Maros-Torda megyét, a kolozsvárihoz pedig a Marostól északra fekv? területek, valamint Maros-Torda. Így mindkét bizottságnak illetékessége volt mindkét állam területén, de a f? szempont a nemzetiség szerinti elkülönítés volt. Román kezdeményezésre a kormányokkal való kapcsolattartás és a bizottság munkájának segítése végett román és magyar összeköt? tiszteket neveztek ki a bizottságok mellé, így a kolozsvári bizottság mellé Dunst László százados, a brassói bizottság mellé pedig Valerian Popescu százados volt beosztva.
Az állandó bizottság m?ködése során több ezer sérelmet vizsgált ki. Kezdetben igyekezett minden alkalommal kiszállni a helyszínre, kés?bb inkább csak kiadta az ügyek kivizsgálását a helyi hatóságoknak, így azonban az a furcsa helyzet állt el?, hogy ugyanaz a hatóság vizsgálta ki az ügyeket, amely kreálta.
A bizottság vizsgálata révén képet kaphatunk a dél-erdélyi magyar és az észak-erdélyi román kisebbség 1940–1944 közötti sérelmeir?l is. A két sérelemhalmaz nehezen összevethet?, mivel a két kisebbségi elit más-más módszert követett. Míg Észak-Erdélyben a román menekültekt?l felvett nyilatkozatokat azonnal sérelemként továbbították a bizottsághoz, Dél-Erdélyben hatékonyabbnak tartották a havi, pár oldalas összefoglaló jelentések rendszerét, amelyekben pár példa segítségével igyekeztek általános képet nyújtani a kisebbség helyzetér?l. Számszer?en és súlyosság tekintetében emiatt sokkal több román panasz maradt fenn. Ezek sok esetben túlzó brutalitásról számolnak be, és az 1980-as évek román feldolgozásai révén napjainkban is részei a román történetírásnak.
1940-ben a két népcsoport más-más szinten állt: a román közösség minden téren meger?södve került ki a két világháború közötti id?szakból, a magyarság pedig eleve a közigazgatásból kiszorított, gazdaságilag megtört helyzetb?l indult. Másrészt a két kormánynak is eltér? elképzelései voltak a nemzetiségi kérdést illet?en: míg a román kormány lakosságcsere vagy önkéntes kivándorlás révén a magyarok teljes eltávolítására törekedett, a magyar kormány a magyar népcsoport er?sítését és egy vezet? rétegét?l megfosztott lojális nemzetiség megteremtését tartotta legf?bb feladatának. Mindkét kisebbséget leginkább az államigazgatás nemzetiségellenes, különösen brutális fizikai fellépése sújtotta. Kölcsönös sérelem az is, hogy az iparjogosítványok visszavonása, illetve a diszkriminatív nyersanyag-elosztás gyengítette mindkét iparos réteget, akárcsak a hadseregben és munkaszolgálatban elszenvedett megaláztatás és embertelen bánásmód. Oktatási téren a románok a tanítás nyelve, a magyarok pedig a kevés iskola és az épületelkobzások miatt szenvedtek hátrányt. A legsúlyosabb sérelmek mégis különböz?ek. A román nemzetiséget leginkább a közigazgatásból való kiszorulás, a szabadfoglalkozásúak megélhetési körülményeinek besz?külése és gazdasági erejének megtörésére tett kormányzati intézkedések sújtották. A dél-erdélyi magyarok ezeket a folyamatokat már a két világháború között megtapasztalták, ezért 1940–1944 között els?sorban identitásuk megélésében voltak korlátozva a nyelvhasználatot és utazást tiltó rendeletek miatt.
A bizottság nem vállalkozhatott a nemzetiségi kérdés megoldására. Legf?bb feladata a két állam közötti konfliktus elmérgesedésének és egy esetleges háború bekövetkezésének elkerülése volt, ugyanakkor jelenléte kedvez?en hatott a nemzetiségi kérdésre, és visszafogta a két érintett államot.
Bibliográfia
Balogh Béni L.: Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között. Pro-print, Csíkszereda, 2013. /Források a romániai magyarság történetéhez/
Balogh Béni L.: Küzdelem Erdélyért. Magyar–román viszony és a kisebbségi kérdés 1940 – 1944 között. Akadémia Kiadó, Budapest, 2013.
Csatári Dániel: Forgószélben. (Magyar−román viszony 1940−1945.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968.
Pu?ca?, Vasile (ed.): Transilvania si aranjamentele europene, 1940−1944. Centrul de Studii Transilvane – Funda?ia Cultural? Român?, Cluj-Napoca, 1995.
Sárándi Tamás: Nemzetiségpolitikák mérlege. A magyar és a román lakosságot 1940–1944 között ért sérelmek vizsgálata a német–olasz tiszti bizottságok m?ködésének tükrében. Magyar Kisebbség, 2014. 1. sz., 73–128.
Sárándi Tamás: Többség és kisebbség viszonya. A dél-erdélyi magyarság helyzete 1942-ben, a rekvirálások tükrében. In Fedinec Csilla–Szoták Szilvia (szerk.): Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Balassi Intézet – Márton Áron Szakkollégium, Budapest, 2014, 75–100. /Határhelyzetek VII./
Szász Zoltán: Demersuri interna?ionale pentru sl?birea cortinei de fier în Transilvania (1940-1943). Inten?iile de mediere germano-italiene. In Satu Mare. Studii ?i comunic?ri. Supplementum. Satu Mare, 2011, 157–166.
Szász Zoltán: Válság-monitoring Erdélyben 1940−1942. A német−olasz különmegbízottak vizsgálódásai. In Krausz Tamás (szerk.): Kelet-Európa: történelem és sorsközösség. Budapest, 2006, 270−284.
Tra?c?, Ottmar: Impactul problemei Transilvaniei asupra colabor?rii militare româno-germane. Anuarul Institutului de Istorie Gh. Bari?iu, Cluj Napoca, 2001, 156–183.
Tra?c?, Ottmar: Rela?iile româno-maghiare ?i situa?ia minorit??ilor în anul 1942. Ancheta comisiei germano-italiene Hencke-Roggeri. In Bolovan, Sorina Paula – Bolovan, Ioan – Gräf, Rudolf – P?durean, Corneliu (ed.): Mi?c?ri de popula?ie ?i aspecte demografice în România în prima jum?tate a secolului XX. Cluj-Napoca, 2007, 255–287.
Tra?c?, Ottmar: Rela?iile româno–ungare ?i problema Transilvaniei, 1940−1944 (I–II). In Anuarul Institului de Istorie „A. D. Xenopol”. XLI–XLII, 2004–2005, 311−349, 377−408.