A kulturális nemzet egységét a magyar baloldal a közép-európai népek sorsközösségén alapuló konföderációs elképzelésekben és a kétoldalú kapcsolatok b?vítésével látta kezelhet?nek. Csakhogy a KOMINFORM Jugoszláviát elítél? 1948-as döntése hátterében épp az állt, hogy Sztálin semmilyen regionális ellensúlyt vagy önszervez?dést nem t?rt meg a kommunista mozgalmon belül. Így nem maradt más, mint a lenini nemzetiségpolitika (a nyelvi, egyéni jogok biztosítása a szocializmust épít?, a demokratikus centralizmust és a párt vezetését elfogadó kisebbségeknek) számonkérése. Ezt azonban a nemzetiségpolitikát felülíró ideológiai tételek miatt nem lehetett érvényesíteni. Ilyen volt az automatizmus elvének elfogadása, amely szerint az osztályharccal a nemzeti ellentétek is elt?nnek, illetve a nemzetiségi kérdés minden ország belügye, hiszen a szocializmushoz való viszony felülírja a nemzeti különbségeket.
A korszak korlátozott magyarországi nyilvánosságában 1947–1949 között a csehszlovák–magyar lakosságcsere kapcsán még konfliktusként jelent meg a határon túli magyarság problémája. Majd 1956 ?széig a téma teljesen elt?nt a sajtóból. A forradalom leverése utáni propagandában a nacionalizmus és a revíziós szándékok elítélésekor jelent meg újra a külhoni magyarok kérdése. A hatvanas évek végét?l Illyés Gyula és a kulturális, tudományos elit néhány tagja tematizálták a kisebbségek ügyét. A nyolcvanas évekt?l a demokratikus ellenzék illegális kiadványaiban (Beszél?, Párizsi Magyar Füzetek), mint emberi jogi kérdést tárgyalta a magyar kisebbséggel kapcsolatos diszkriminációt. Az egyre sokszín?bb nyilvánosságban 1983-tól jelenhettek meg – dönt?en Románia vonatkozásában – a kritikus helyzetjelentések.
A Rákosi-korszak külkapcsolataiban a kommunista párt nem tudta befolyásolni a békeszerz?dést és a magyar–csehszlovák lakosságcserét sem, a hatalom megszerzése után (1948) abban bízott, hogy más országok kommunista vezet?ivel (és oldalukon az ottani magyar kommunistákkal) könnyen megegyezhet a magyar állami és kulturális érdekek védelmében. Ebben a tekintetben a csehszlovák vezetéssel folytatott egyezkedések során sikerült némi eredményt elérni. Sikerült lezárni a lakosságcserét (1948 vége) és megakadályozni újabb dél-szlovákiai magyar kitelepítéseket (1949 október).
Románia esetében, a király lemondatása és az államosítások után a kapcsolatok lefagyásáról beszélhetünk. Ennek el?zménye, hogy mindkét pártvezetés Moszkva támogatásával küzdött a béketárgyalások során Erdélyért, és ezzel belpolitikai súlyát remélte er?síteni. Ez csak Bukarestben lett sikeres, mivel a Szovjetunió egyértelm?en Románia érdekeit támogatta. A régi-új határok miatti magyar elkeseredést együttm?ködési propagandával, az MNSZ eredményeinek felmutatásával próbálták mindkét országban kezelni. A magyar állam és jogi személyek romániai államosított vagyona kérdésében nem tudott a két fél megegyezni, ezért kölcsönös lemondással végz?dtek a tárgyalások. (Ez magyar részr?l 200 millió USD körül volt.) 1949 után megsz?nt a kett?s birtokosok határátlépése, a teljes személyforgalom, valamint a kétoldalú kereskedelem is visszaesett.
1949 után Magyarország a Titó ellenes propaganda élharcosa volt a szocialista országok között. Míg a Jugoszláviában él? magyarság esetében, az ottani pártvezetés egy új kisebbségi magyar kulturális elit létrejöttét tette lehet?vé, iskolahálózatot, kulturális intézményeket biztosított, addig a magyarországi szerb, horvát, szlovén nemzetiség lakta településeket komoly diszkrimináció érte.
1956-ban a Nagy Imre-kormány (két hetes) m?ködése során és az országos forradalmi követelések között nem szerepelt a határon túl él? magyarok kérdése. A forradalom utáni propaganda állításával szemben sem kormányzati, sem helyi szinten nem merült fel a területi revízió igénye. A forradalom két vonatkozásban azonban jelent?s hatással volt a külhoni magyarokkal kapcsolatos politikára. Egyrészt kiderült, hogy a romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai és a Szovjetunióban él? magyarság a rádión keresztül érkez? hírek alapján azonosult a budapesti történésekkel és az ideológiai, politikai átalakulást a magáénak érezte. Ez a fajta „integrálatlanság” a többségi kommunista vezet?k számára Kárpátalján, Szlovákiában és Romániában állambiztonsági kérdéssé tette a kisebbségi magyar törekvéseket. S ezzel indoklást nyertek a kés?bbi látszólag integráló, valójában homogenizáló és diszkrimináló intézményi, oktatási, nyelvhasználati intézkedések. A forradalom leverése utáni konszolidáció azzal járt, – és ez a másik fontos következmény – hogy a Kádár-kormány a szomszédos országoktól kapott gazdasági (áruhiteleket és kölcsönt) és politikai segítséget.
A Kádár-korszak határon túli magyarokkal kapcsolatos történéseit négy szakaszra oszthatjuk.
A politikai konszolidáció id?szaka 1956 novemberét?l 1963 júliusáig tartott, amikor levették az ENSZ napirendjér?l a „magyar kérdést”, és ezzel elkezd?dött a kormányzat nyugati elismerése. A szocialista országok ?– már említett forradalom utáni – segítségnyújtását megköszönve, Kádár János, Münich Ferenc, Kállai Gyula 1958-ban párt- és kormányküldöttségek élén a szomszédos országokban járva többször kifejtették, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései, és az adott ország belügyének tekinti az ott él? magyarok helyzetét. Ez a szomszédos országok vezet?i számára egyben a potenciális szeparatizmust hordozó magyar nyelv? intézményesség sz?kítésére adott lehet?séget. Ilyen intézkedés volt a kolozsvári Babe? és Bolyai egyetemek összevonása (1959 március); a Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási határainak – ezzel a románság arányának megnövelése – megváltoztatása, majd a vezet? pozíciók románosítása (1960 december). Csehszlovákiában pedig a dél-szlovákiai magyar járásokat, a t?lük északra fekv? szlovák járásokkal egyesítették (1960 április).
Az egységesít?, homogenizáló tendencia a hatvanas években valamennyi szocialista országban megjelent. Magyarországon, a többi szocialista országtól eltér?en, a nemzeti függetlenség, mint legf?bb nemzeti érdek helyett az életszínvonal-politika lesz a központi kérdés. A határon túli magyarok kérdésben a hatvanas évek második feléig azért sem lépett fel Magyarország, mert a pártvezetés elkötelezett híve volt a nemzetfeletti szocialista integrációnak, például a KGST munkamegosztásának.
Politikai értelemben akkor következett be változás, amikor az integráció Szovjetunió által meghatározta vonalával szemben Románia megfogalmazta a saját különutas politikáját (1964), gazdaságfejlesztési terveit (nehézipari prioritások) és külpolitikai érdekeit (Kína és Nyugat-Európa felé). Ráadásul a román sajtó felvetette – az 1944-ben elcsatolt nagyromániai területek ?– Moldávia román jellegét is. Ezért a magyar pártvezetés fellépése az erdélyi magyarság ügyében a szovjet érdekeknek is megfelelt. A Magyar Írószövetségben ekkor került sor az els? vitára a határon túli magyar irodalmakról, és ekkor fogalmazták meg ebben Magyarország felel?sségét. A nyilvános közbeszédben a határon túli magyarokért érzett felel?sséget már nem nevezték többé nacionalizmusnak.
A pártszervek is ekkortól foglalkoztak a kérdéssel: az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága 1968 márciusában tárgyalta meg a külföldi magyar irodalmi élettel fenntartott kapcsolatokat. A határon túli magyar irodalmat a magyar kultúra részének tekintették, és a felel?sségen túl a támogatások b?vítését kérték. Egy évvel kés?bb, 1969 augusztusában már nemcsak az irodalomról, hanem a szomszédos országok magyar anyanyelv? lakosságának kulturális helyzetér?l tárgyaltak. Hivatalosan a kett?s köt?dés ideológiáját hirdették meg: a nemzetiségek – a magyarországiak és a határon túl él? magyarok – egyszerre köt?dnek saját nemzeti kultúrájukhoz és állampolgárságuk révén az adott országéhoz. Így ezek a nemzetiségek egyben hidat is képeznek a két nemzet között, legy?zve a történelmi el?ítéleteket. Ezzel a nemzetiségi kérdés belügyként való kezelésében nem állt be változás, de a nyilvánosság kizárásával folytatott szomszédországi pártközi és külügyi megbeszéléseknek fokozatosan a határon túli magyar kulturális, oktatási intézmények kerültek a középpontjába.
A legkonfliktusosabb a magyar–román viszony volt. Míg 1968-ban a romániai magyar irodalmi elit kikérte magának, hogy a Magyar Írószövetség beleavatkozzon a romániai magyar irodalomba, addig a hetvenes évek közepét?l, a bukaresti pártközpontnak írt tiltakozásokkal párhuzamosan az Aczél György meghatározta magyar kultúrpolitikához fordultak segítségért. Ez annak volt köszönhet?, hogy Ceau?escu homogenizációs politikájának meghirdetése, többek között a kisebbségi iskolai osztályok indításának megnehezítése és a nem román származású külföldiek szálláskorlátozása (1974) miatt jelent?sen romlott a romániai magyarság helyzete.
A magyar diplomácia a nemzetközi kapcsolatok szintjén el?ször az ENSZ ohridi kisebbségvédelmi konferenciáján (1974 július) vetette fel nyíltan, hogy a kisebbségi kérdés kezelésének elengedhetetlen feltétele az anyaország és az adott állam közti jó együttm?ködés. Kádár János az Európai Biztonsági és Együttm?ködési Értekezlet helsinki zárókonferenciáján (1975. július 31.) elmondott beszédében el?ször utalt az 1100 éves magyar európai jelenlétre; az els? világháború utáni területvesztésre. De ennél a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó beszédnél is fontosabb volt, hogy a szomszéd országok újabb garanciát kaptak határaik sérthetetlenségére, Magyarország pedig az egyezmény ún. harmadik kosarában az eszmék szabad áramlása elve alapján jogalapot kapott a külföldi magyarsággal való kapcsolattartás er?sítésére. Egy évvel kés?bb (1976 december) – a hatalom legfontosabb döntéshozó szerve – az MSZMP PB is foglalkozott a határon túli magyarok problémáival. Továbbra is belügynek tekintették a kérdést, de Magyarország számára egyben külpolitikai feladatnak. A problémák kezelésére a pártközi kétoldalú tanácskozásokon való fellépést, a magyarországi nemzetiségekkel való példamutató tör?dést és a támogatáshoz szükséges állami-költségvetési koordináció megszervezését tartották a legalkalmasabb eszközöknek.
Már ennek az új koncepciónak a jegyében került sor Kádár János és Nicolae Ceau?escu (1977. júniusi) találkozójára, melynek egyedüli eredménye új konzulátusok megnyitása volt. Mindez azonban a Románia egyre központosítottabb, homogenizációs politikáján és diszkriminatív magyarságpolitikáján semmit nem változtathatott.
A nyolcvanas években több vonatkozásban is megváltoztak a körülmények. Új magyar kisebbségi elitcsoportok jelentek meg azzal a felismeréssel, hogy a kisebbségi kérdést a szocializmus antidemokratikus keretei között nem lehet kezelni. A másik nagyon fontos változás az volt, hogy a történelmi, nemzeti, emberi jogi viták már jórészt a nyilvánosság el?tt zajlottak. Mindez összekapcsolódott a puhuló magyar diktatúrával szemben más fejl?dési pályára lép?, megmerevedett romániai és csehszlovákiai rendszer ideológiai védekezésével és ellenségkép-teremtésével.
Ebben az 1975–1977-t?l kezd?d? szakaszban fordulópontnak tekinthetjük az 1982-es évet, amikor Romániában hivatalos támogatással széls?ségesen magyarellenes munka jelent meg – Ion L?ncr?jan Gondolatok Erdélyr?l –, amely nem csak a romániai magyar baloldalt, de Kádár Jánost is revizionistaként állította be. Az év ?szén pedig elfogták, majd az országból való távozásra kényszerítették az Ellenpontok c. erdélyi magyar szamizdat szerkeszt?it. Pozsonyban, ugyanazokban a hetekben felforgatás vádjával letartóztatták Duray Miklóst, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvéd? Bizottságának vezet?jét. Mindhárom esetben komoly nemzetközi figyelem mellett magyarországi tiltakozó akciókra került sor. A hivatalos magyar kormányzati válasz azonban inkább halogató, t?zoltó jelleg? volt, és a további tárgyalásokra helyezték a hangsúlyt. A pártvezetés nem akart nemzeti vitákba bocsátkozni, és ha kiállt volna Duray Miklós vagy Sz?cs Géza (az Ellenpontok szerkeszt?je) mellett, akkor kelet-európai disszidenseket, a szocializmus ellenségeit támogatta volna.
Csehszlovákia vonatkozásában az 1985-ös kétnyelv?sít? iskolareform és a helységnév használat ügyében a pozsonyi vezetéssel szemben Kádár a prágai vezet?kt?l kapott segítséget. Románia esetében történelmi polémia helyett a már 5-8 éve készül?, három kötetes Erdély történetének megjelentetésével (1986), a politikai propagandával szemben a „tudományos igazság” bemutatására helyezték a hangsúlyt. Ugyanez az elgondolás állt a Magyarságkutató Csoport (majd Intézet) létrehozása (1985) mögött is. Mindezeknek egyúttal a korabeli magyar közvéleményre – határokon innen és túl – egyfajta felszabadító és egyben nemzetesít? hatása is volt.
Ez azonban nem azt jelentette, hogy a pártvezetés egésze azonosult volna a kulturális nemzet, illetve az emberi jogok kívánalmainak eszméjével és az abból következ? feladatokkal. Ebben – a népi írók és a demokratikus ellenzék nyomásgyakorlása mellett – az MSZMP KB Külügyi Osztálya vezet?inek, Sz?rös Mátyásnak és Tabajdi Csabának volt kulcsszerepe. A „helsinki folyamat” utótalálkozóin (1985–1988) a magyar külpolitika megfogalmazta, hogy a határon túli magyarok problémái kiemelten fontosak számára. A magyarországi nemzetiségeket és a határon túli magyarokat összeköt? hídnak tekintik; elutasítják az er?szakos asszimilációt; a kormányzati nemzetiségpolitikát a pozitív diszkriminációra kell alapozni; nemzeti kisebbségek kapcsolattartását az anyaországgal magától érthet?d?nek és támogatandónak tekintik; a nemzetiségi kérdés nem oldható meg végérvényesen, folyamatos problémakezelést igényel és egyben a demokrácia fokmér?je. Ennek alapján, és a Romániából egyre nagyobb számban érkez? menekültek sorsának rendezése érdekében Sz?rös Mátyás 1988 januárjában rádiónyilatkozatban kifejtette, hogy a határon túli magyarság a magyar nemzet része, és a magyar kormány felel?sséggel tartozik irántuk.
Néhány hónap múlva, 1988 júniusában engedélyezték a romániai falurombolás elleni tüntetést a H?sök terén, amely 1956 után az els? engedélyezett tömegdemonstráció volt Magyarországon. Erre válaszul Románia azonnali hatállyal bezáratta a kolozsvári magyar f?konzulátust. A teljesen elmérgesedett viszonyt az új pártf?titkár, Grósz Károly augusztusban a Ceau?escuval tartott aradi találkozóján próbálta rendezni, de nem járt sikerrel. A menekültkérdés, a fokozódó erdélyi és csehszlovákiai sérelmek, valamint a szovjet glasznoszty következtében megn?tt kárpátaljai feladatok ellátására állandó kormányzati koordinációs szerv létrehozása vált szükségessé. Ennek érdekében 1989 ?szén el?bb a Nemzetiségi Kollégiumot, mint meghívottakból álló tanácskozó szervet, majd ?sszel az Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Titkárságát hozták létre a Minisztertanács mellett Tabajdi Csaba vezetésével. Az új szervezet feladata a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek és a határon túli magyarok problémáinak kormányzati kezelése volt. Ezzel önállósult a magyarságpolitika intézményesítése Magyarországon.
Szakirodalom
Arday Lajos: Magyarok a szomszédos államokban – külpolitikánk változása In ztálinizmus és desztálinizáció Magyarországon. Felszámoltuk-e a szovjet rendszert? EPMSZ, Bern, 1990, 204.; 177–202.
Bárdi Nándor: Tény és való. Kalligram, Pozsony, 2004.
Békés Csaba: Európából Európába. Magyarországi konfliktusok kereszttüzében 1945–1990. Gondolat, Budapest, 2004.
Bencsik Péter – Nagy György: A magyar úti okmányok története 1945–1989. Tipico Design, Budapest, 2005.
Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989. Napvilág, Budapest, 2007.
Fülöp Mihály – Vincze Gábor (vál., szerk., bev.): Vasfüggöny keleten. Iratok a magyar–román kapcsolatokról (1948–1955). Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2007.
Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944–1992. Fórum, Somorja, 2006, 708.
Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1989. http://vincze.adatbank.transindex.ro/