1922–1938 között az erdélyi magyarság érdekképviseletét az Országos Magyar Párt (OMP) látta el, élén a konzervatív beállítottságú Bethlen Györggyel. A párt politikájának fő célja a pozícióőrzés volt a nemzetközi helyzet megváltozásától remélt területi revízió megvalósulásáig. A belpolitikai életben a liberális állam normáit, illetve a nemzetközi kisebbségi normákat igyekezett számon kérni. A II. Károly fémjelezte királyi diktatúra bevezetésével, 1938 decemberében feloszlatták a politikai pártokat, s egyetlen párt, a Nemzeti Újjászületési Front működését engedélyezték. A román kormány csak az OMP liberális szárnyával volt hajlandó tárgyalni, ezért annak vezetését Bánffy Miklós vette át. A Nemzeti Újjászületési Front alosztályaként 1939. február 11-én alakult meg a Romániai Magyar Népközösség, amely a királyi diktatúra korlátozott lehetőségei között az OMP által addig elhanyagolt társadalomszervezés terén érte el a legnagyobb sikereket.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntéssel az erdélyi magyarság és vezetőinek jelentős része, valamint a Népközösség központja Magyarországhoz került. 1940–1944 között a dél-erdélyi magyarság egyedüli elismert politikai szervezete a Népközösség volt. Újjászervezése a bécsi döntés után azonnal megindult, 1940. szeptember 28-án Nagyenyeden Gyárfás Elemér (a Katolikus Státus és az Erdélyi Magyar Bankszövetség volt vezetője) elnökletével úgynevezett „előértekezletet” tartottak Márton Áron katolikus püspök, Nagy Ferenc református püspökhelyettes, Gál Miklós, Szász Pál és mások részvételével.
Ion Antonescu államvezető engedélyének megszerzése után 1940. november 4-én Nagyenyeden, a szervezet központjában került sor a hivatalos alakuló ülésre a csendőrség és Vasgárda tagjainak jelenlétében. A szervezet új vezetőségét ekkor választották meg: elnök a magyar kormány támogatását is élvező Gyárfás Elemér, alelnökök Szász Pál, gr. Bethlen Bálint és Jakabffy Elemér, országos főtitkár Parecz György lett. Elnöki tanácstagként működött Purgly László, gróf Haller István, Gáll Miklós, Szabó Béni, Péter János, Takácsy Miklós, gróf Teleki Ádám és Tóth István. Habár a szervezet vezetését 1944-ig Gyárfás látta el, a dél-erdélyi magyarság mindenki által elismert szellemi vezetője Márton Áron maradt.
A dél-erdélyi magyarság helyzete 1940-től megváltozott. Az Antonescu vezette katonai diktatúra a királyi diktatúránál is kevesebb mozgási lehetőséget biztosított, ezt pedig tovább súlyosbította az 1941 januárjáig tartó közös kormányzás a Vasgárdával. A háborús helyzetre hivatkozva gyülekezési tilalmat, utazási korlátozást, a magyar nyelv nyilvános használatának tiltását, illetve levél- és sajtócenzúrát alkalmaztak. Emiatt a szervezeti struktúra kiépítése a falvakban lehetetlenné vált, s csak a nagyobb városokban alakultak újjá a helyi szervezetek. Az észak-erdélyi román kisebbség folyamatosan romló helyzete is kihatott a Népközösség lehetőségeire, bár 1940 szeptemberében Gyárfás ígéretet kapott a magyar kormánytól, hogy a román kisebbséget érintő intézkedések foganatosítása előtt konzultálni fognak vele. 1940 októberétől a román–magyar viszonyt a reciprocitás elve határozta meg: a dél-erdélyi magyarság helyzete az észak-erdélyi román kisebbségéhez igazodott.
Habár a román kormány hivatalosan elismerte a szervezet működését, nem engedett neki beleszólást a politikai életbe, és hatósági intézkedésekkel folyamatosan korlátozta működését. 1941 januárjában pl. bezáratták a nagyenyedi központi irodát, mivel annak munkatársai jelentést készítettek a magyarság helyzetéről. Júniusban Takács Lajost, a temesvári szervezet elnökét letartóztatták, mert adatokat gyűjtött az elbocsátások ügyében, 1942 júliusában pedig Palágyi Jenőt, az aradi szervezet elnökét tartóztatták le retorzióképpen.
A Népközösség működését a román államgépezet mellett belső feszültségek is gyengítették. Sokan bírálták Gyárfást autoriter vezetési stílusa, illetve a szervezetépítés elhanyagolása miatt. Gyárfás ugyanis – a gyülekezési és utazási korlátozásra hivatkozva – éveken át nem hívott össze vezetőségi gyűlést. Másrészt személyi ellentétek is nehezítették a működést: Gyárfás és Szász Pál között már 1940 őszétől ellentét feszült, Szász ugyanis megsértődött, amiért a magyar kormány nem őt jelölte a szervezet élére. A belső feszültség először 1942 szeptemberében került felszínre. Szász ekkor levelet írt Gyárfásnak, amiben lemondását helyezte kilátásba, ha Gyárfás nem hívja össze az intézőbizottságot. Román jelentések szerint ellentét volt Gyárfás és Márton Áron között is, Márton ugyanis határozottabb fellépést követelt, míg Gyárfás az óvatosabb politika híve volt, és még a német megszállást követően kinevezett Sztójai kormánnyal is megegyezésre törekedett. Az évek óta lappangó konfliktus végül 1944 nyarán szakításhoz vezetett. 1944 májusában Szász Pál és Haller István ismét levelet írt Gyárfásnak vezetőségi ülés összehívását kérve. Kezdetben Gyárfás elutasította ezt, majd május 25-én szűk körű megbeszélésre került sor Szász lakásán. A megbeszélésen Gyárfás, Szász, Haller, illetve Márton Áron és Nagy Ferenc püspökök vettek részt. A megváltozott helyzetre hivatkozva (Magyarország német megszállása, a keleti fronton beállt változás) a jelenlévő vezetők kérték az egyszemélyi vezetésről a testületi kormányzásra való áttérést és három-négy tagú állandó bizottság alakítását. Gyárfás tagadta, hogy bármilyen, a dél-erdélyi magyarság életét is súlyosan érintő események következtek volna be, s az utazási korlátozásokra hivatkozva továbbra is elutasította az elnökségi ülés összehívását. Márton Áron erre azonnal bejelentette lemondását az elnökségi tagságáról, néhány hét múlva pedig a többiek is követték példáját. A belső konfliktus végül nem került a nyilvánosság elé, mivel az 1944. augusztus 23-i román kiugrás végleg elsodorta a romániai Magyar Népközösséget mint szervezetet.
A katonai diktatúra korlátozó intézkedéseinek következtében a Népközösség nagyon szűkkörű tevékenységet és érdekképviseleti munkát fejthetett csak ki, ennek ellenére igyekezett átfogni és megszervezni a magyar közösségi élet minden szegmensét. Legjelentősebb tevékenységének a jogsérelmi ügyek vitelét és dokumentálását tarthatjuk. A Brassóban és Aradon működött két magyar konzulátust folyamatosan ellátta a dél-erdélyi magyar lakosság sérelmeit összefoglaló jelentésekkel, ennek köszönhetően településre lebontott kartotékrendszer jött létre 1942-től kezdődően. Ezek a jelentések szolgáltak a térségben tevékenykedő és a kisebbségi sérelmek kivizsgálására hivatott német–olasz tiszti bizottság állandó informálásának alapjául. A Népközösség, elsősorban Gyárfás, több esetben konfliktusba került a magyar kormány nemzetiségpolitikájával, egyrészt a román nemzetiségi képviselők magyar parlamentbe történő behívása, másrészt az optálás ügyében. A legélesebb konfliktus 1943 májusában robbant ki Gyárfás és Sztankay Zoltán brassói magyar konzul között. Gyárfás ugyanis kifogásolta, hogy a követ az ő megkerülésével közvetlenül tart kapcsolatot a Népközösség megyei szerveivel. A magyar kormány Gyárfásnak adott igazat. Az információgyűjtés mellett a Népközösség foglalkozott a Budapestről érkező titkos pénzsegélyek elosztásával is, az egyházi és oktatási intézményeket szinte teljes egészében ezen segélyeknek köszönhetően tudták fenntartani.
A reciprocitási politika következtében a magyar egyesületek többségét betiltotta a román kormány, bár a gyülekezési korlátozás miatt amúgy sem lehetett egyesületi életet élni. A Népközösségnek hivatalosan nem is működött kulturális szakosztálya. A lakossággal való kapcsolattartás egyedüli módja a sajtó volt, azonban 1941-re időszakosan minden napilapot beszüntettek. 1941 márciusától a Temesváron megjelenő Déli Hírlap lett a Népközösség hivatalos lapja, főszerkesztője Vuchetich Ede, majd Olosz Lajos volt. Emellett 1943-tól újraindulhatott az Erdélyi Gazda, illetve egy szépirodalmi folyóiratot is indítottak Havi Szemle címen.
Korlátozott lehetőségeihez képest a szervezet igyekezett szociális akciókat is szervezni. Az egyházakkal együttműködve a népkönyvtárat, egészségügyi szervezeteket, népkonyhákat, gyerekek üdültetését, illetve tehetséges ifjak taníttatását karolta fel. A helyi tagozatok közül a Szabó Béni kisiparos vezette brassói volt a legaktívabb, ehhez a kedvező körülmények (német csapatok jelenléte) is hozzájárultak. 1943-tól a háborús erőfeszítés, illetve a tömeges munkaszolgálatra való behívás miatt a meleg étel, illetve a ruha- és élelmiszersegély osztás került előtérbe.
1944. augusztus 23-át követően a Népközösség vezetőinek többségét, Szász Pált, Szabó Bénit, Bethlen Bélát, Purgly Lászlót, Bethlen Bálintot, Jakabffy Elemért letartóztatták, ezáltal is hozzájárulva a MADOSZ, majd az MNSZ előretöréséhez.
Szakirodalom
Balogh Béni, L. – Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követően. In Bárdi Nándor et al. (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 162–167.
Balogh Béni, L.: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete (1940–1944). In Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. Vál. Földesi Margit. XX. Század Intézet, H.n., 2004, 39–53.
Balogh Béni, L.: A Romániai Magyar Népközösség 1940–1944 között. Limes, 2011. 2. sz., 29–43.
Balogh Béni, L.: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio, 1999. 3–4. sz., 243–265.
Balogh Béni, L.: Dél-Erdély – Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz., 5–9.
Balogh Béni, L.: Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között. Pro-print, Csíkszereda, 2013. /Források a romániai magyarság történetéhez/
Balogh Béni, L.: Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944. Limes, 2010. 1. sz., 79–94.
Egry Gábor: Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája Romániában. Limes, 2011. 2. sz., 11–27.
Nagy Mihály Zoltán: A dél-erdélyi magyar közösség politikai vezető rétegének internálása 1944 őszén. In Pál-Antal Sándor et al. (szerk.): Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2003, 393–410.
Sárándi Tamás: Többség és kisebbség viszonya. A dél-erdélyi magyarság helyzete 1942-ben, a rekvirálások tükrében. In Fedinec Csilla–Szoták Szilvia (szerk.): Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Balassi Intézet – Márton Áron Szakkollégium, Budapest, 2014, 75–100. /Határhelyzetek VII./
Sárándi Tamás: Vogelfrei-ok Dél-Erdélyben. A dél-erdélyi magyarság 1940–1944 közötti története a magyar diplomáciai források tükrében. Modern Magyarország, 2014. 1. sz., 170–194.
Tinódi Gábor: A dél-erdélyi magyarság szellemi élete. In Záhony Éva (szerk.): Hitel. Kolozsvár 1935–1944. Tanulmányok. I. kötet. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1991, 295–308.