1922–1938 között az erdélyi magyarság érdekképviseletét az Országos Magyar Párt (OMP) látta el, élén a konzervatív beállítottságú Bethlen Györggyel. A párt politikájának f? célja a pozíció?rzés volt a nemzetközi helyzet megváltozásától remélt területi revízió megvalósulásáig. A belpolitikai életben a liberális állam normáit, illetve a nemzetközi kisebbségi normákat igyekezett számon kérni. A II. Károly fémjelezte királyi diktatúra bevezetésével, 1938 decemberében feloszlatták a politikai pártokat, s egyetlen párt, a Nemzeti Újjászületési Front m?ködését engedélyezték. A román kormány csak az OMP liberális szárnyával volt hajlandó tárgyalni, ezért annak vezetését Bánffy Miklós vette át. A Nemzeti Újjászületési Front alosztályaként 1939. február 11-én alakult meg a Romániai Magyar Népközösség, amely a királyi diktatúra korlátozott lehet?ségei között az OMP által addig elhanyagolt társadalomszervezés terén érte el a legnagyobb sikereket.
Az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntéssel az erdélyi magyarság és vezet?inek jelent?s része, valamint a Népközösség központja Magyarországhoz került. 1940–1944 között a dél-erdélyi magyarság egyedüli elismert politikai szervezete a Népközösség volt. Újjászervezése a bécsi döntés után azonnal megindult, 1940. szeptember 28-án Nagyenyeden Gyárfás Elemér (a Katolikus Státus és az Erdélyi Magyar Bankszövetség volt vezet?je) elnökletével úgynevezett „el?értekezletet” tartottak Márton Áron katolikus püspök, Nagy Ferenc református püspökhelyettes, Gál Miklós, Szász Pál és mások részvételével.
Ion Antonescu államvezet? engedélyének megszerzése után 1940. november 4-én Nagyenyeden, a szervezet központjában került sor a hivatalos alakuló ülésre a csend?rség és Vasgárda tagjainak jelenlétében. A szervezet új vezet?ségét ekkor választották meg: elnök a magyar kormány támogatását is élvez? Gyárfás Elemér, alelnökök Szász Pál, gr. Bethlen Bálint és Jakabffy Elemér, országos f?titkár Parecz György lett. Elnöki tanácstagként m?ködött Purgly László, gróf Haller István, Gáll Miklós, Szabó Béni, Péter János, Takácsy Miklós, gróf Teleki Ádám és Tóth István. Habár a szervezet vezetését 1944-ig Gyárfás látta el, a dél-erdélyi magyarság mindenki által elismert szellemi vezet?je Márton Áron maradt.
A dél-erdélyi magyarság helyzete 1940-t?l megváltozott. Az Antonescu vezette katonai diktatúra a királyi diktatúránál is kevesebb mozgási lehet?séget biztosított, ezt pedig tovább súlyosbította az 1941 januárjáig tartó közös kormányzás a Vasgárdával. A háborús helyzetre hivatkozva gyülekezési tilalmat, utazási korlátozást, a magyar nyelv nyilvános használatának tiltását, illetve levél- és sajtócenzúrát alkalmaztak. Emiatt a szervezeti struktúra kiépítése a falvakban lehetetlenné vált, s csak a nagyobb városokban alakultak újjá a helyi szervezetek. Az észak-erdélyi román kisebbség folyamatosan romló helyzete is kihatott a Népközösség lehet?ségeire, bár 1940 szeptemberében Gyárfás ígéretet kapott a magyar kormánytól, hogy a román kisebbséget érint? intézkedések foganatosítása el?tt konzultálni fognak vele. 1940 októberét?l a román–magyar viszonyt a reciprocitás elve határozta meg: a dél-erdélyi magyarság helyzete az észak-erdélyi román kisebbségéhez igazodott.
Habár a román kormány hivatalosan elismerte a szervezet m?ködését, nem engedett neki beleszólást a politikai életbe, és hatósági intézkedésekkel folyamatosan korlátozta m?ködését. 1941 januárjában pl. bezáratták a nagyenyedi központi irodát, mivel annak munkatársai jelentést készítettek a magyarság helyzetér?l. Júniusban Takács Lajost, a temesvári szervezet elnökét letartóztatták, mert adatokat gy?jtött az elbocsátások ügyében, 1942 júliusában pedig Palágyi Jen?t, az aradi szervezet elnökét tartóztatták le retorzióképpen.
A Népközösség m?ködését a román államgépezet mellett bels? feszültségek is gyengítették. Sokan bírálták Gyárfást autoriter vezetési stílusa, illetve a szervezetépítés elhanyagolása miatt. Gyárfás ugyanis – a gyülekezési és utazási korlátozásra hivatkozva – éveken át nem hívott össze vezet?ségi gy?lést. Másrészt személyi ellentétek is nehezítették a m?ködést: Gyárfás és Szász Pál között már 1940 ?szét?l ellentét feszült, Szász ugyanis megsért?dött, amiért a magyar kormány nem ?t jelölte a szervezet élére. A bels? feszültség el?ször 1942 szeptemberében került felszínre. Szász ekkor levelet írt Gyárfásnak, amiben lemondását helyezte kilátásba, ha Gyárfás nem hívja össze az intéz?bizottságot. Román jelentések szerint ellentét volt Gyárfás és Márton Áron között is, Márton ugyanis határozottabb fellépést követelt, míg Gyárfás az óvatosabb politika híve volt, és még a német megszállást követ?en kinevezett Sztójai kormánnyal is megegyezésre törekedett. Az évek óta lappangó konfliktus végül 1944 nyarán szakításhoz vezetett. 1944 májusában Szász Pál és Haller István ismét levelet írt Gyárfásnak vezet?ségi ülés összehívását kérve. Kezdetben Gyárfás elutasította ezt, majd május 25-én sz?k kör? megbeszélésre került sor Szász lakásán. A megbeszélésen Gyárfás, Szász, Haller, illetve Márton Áron és Nagy Ferenc püspökök vettek részt. A megváltozott helyzetre hivatkozva (Magyarország német megszállása, a keleti fronton beállt változás) a jelenlév? vezet?k kérték az egyszemélyi vezetésr?l a testületi kormányzásra való áttérést és három-négy tagú állandó bizottság alakítását. Gyárfás tagadta, hogy bármilyen, a dél-erdélyi magyarság életét is súlyosan érint? események következtek volna be, s az utazási korlátozásokra hivatkozva továbbra is elutasította az elnökségi ülés összehívását. Márton Áron erre azonnal bejelentette lemondását az elnökségi tagságáról, néhány hét múlva pedig a többiek is követték példáját. A bels? konfliktus végül nem került a nyilvánosság elé, mivel az 1944. augusztus 23-i román kiugrás végleg elsodorta a romániai Magyar Népközösséget mint szervezetet.
A katonai diktatúra korlátozó intézkedéseinek következtében a Népközösség nagyon sz?kkör? tevékenységet és érdekképviseleti munkát fejthetett csak ki, ennek ellenére igyekezett átfogni és megszervezni a magyar közösségi élet minden szegmensét. Legjelent?sebb tevékenységének a jogsérelmi ügyek vitelét és dokumentálását tarthatjuk. A Brassóban és Aradon m?ködött két magyar konzulátust folyamatosan ellátta a dél-erdélyi magyar lakosság sérelmeit összefoglaló jelentésekkel, ennek köszönhet?en településre lebontott kartotékrendszer jött létre 1942-t?l kezd?d?en. Ezek a jelentések szolgáltak a térségben tevékenyked? és a kisebbségi sérelmek kivizsgálására hivatott német–olasz tiszti bizottság állandó informálásának alapjául. A Népközösség, els?sorban Gyárfás, több esetben konfliktusba került a magyar kormány nemzetiségpolitikájával, egyrészt a román nemzetiségi képvisel?k magyar parlamentbe történ? behívása, másrészt az optálás ügyében. A legélesebb konfliktus 1943 májusában robbant ki Gyárfás és Sztankay Zoltán brassói magyar konzul között. Gyárfás ugyanis kifogásolta, hogy a követ az ? megkerülésével közvetlenül tart kapcsolatot a Népközösség megyei szerveivel. A magyar kormány Gyárfásnak adott igazat. Az információgy?jtés mellett a Népközösség foglalkozott a Budapestr?l érkez? titkos pénzsegélyek elosztásával is, az egyházi és oktatási intézményeket szinte teljes egészében ezen segélyeknek köszönhet?en tudták fenntartani.
A reciprocitási politika következtében a magyar egyesületek többségét betiltotta a román kormány, bár a gyülekezési korlátozás miatt amúgy sem lehetett egyesületi életet élni. A Népközösségnek hivatalosan nem is m?ködött kulturális szakosztálya. A lakossággal való kapcsolattartás egyedüli módja a sajtó volt, azonban 1941-re id?szakosan minden napilapot beszüntettek. 1941 márciusától a Temesváron megjelen? Déli Hírlap lett a Népközösség hivatalos lapja, f?szerkeszt?je Vuchetich Ede, majd Olosz Lajos volt. Emellett 1943-tól újraindulhatott az Erdélyi Gazda, illetve egy szépirodalmi folyóiratot is indítottak Havi Szemle címen.
Korlátozott lehet?ségeihez képest a szervezet igyekezett szociális akciókat is szervezni. Az egyházakkal együttm?ködve a népkönyvtárat, egészségügyi szervezeteket, népkonyhákat, gyerekek üdültetését, illetve tehetséges ifjak taníttatását karolta fel. A helyi tagozatok közül a Szabó Béni kisiparos vezette brassói volt a legaktívabb, ehhez a kedvez? körülmények (német csapatok jelenléte) is hozzájárultak. 1943-tól a háborús er?feszítés, illetve a tömeges munkaszolgálatra való behívás miatt a meleg étel, illetve a ruha- és élelmiszersegély osztás került el?térbe.
1944. augusztus 23-át követ?en a Népközösség vezet?inek többségét, Szász Pált, Szabó Bénit, Bethlen Bélát, Purgly Lászlót, Bethlen Bálintot, Jakabffy Elemért letartóztatták, ezáltal is hozzájárulva a MADOSZ, majd az MNSZ el?retöréséhez.
Szakirodalom
Balogh Béni, L. – Bárdi Nándor: A dél-erdélyi magyarság jogi és politikai helyzete a második bécsi döntést követ?en. In Bárdi Nándor et al. (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2008, 162–167.
Balogh Béni, L.: A dél-erdélyi magyar kisebbség helyzete (1940–1944). In Korrajz 2003. A XX. Század Intézet Évkönyve. Vál. Földesi Margit. XX. Század Intézet, H.n., 2004, 39–53.
Balogh Béni, L.: A Romániai Magyar Népközösség 1940–1944 között. Limes, 2011. 2. sz., 29–43.
Balogh Béni, L.: Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Regio, 1999. 3–4. sz., 243–265.
Balogh Béni, L.: Dél-Erdély – Észak-Erdély. Különbségek, párhuzamok. Limes, 2011. 2. sz., 5–9.
Balogh Béni, L.: Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940–1944 között. Pro-print, Csíkszereda, 2013. /Források a romániai magyarság történetéhez/
Balogh Béni, L.: Megtorlás, etnikai homogenizálás. A kisebbségi kérdés a magyar–román kapcsolatrendszerben, 1940–1944. Limes, 2010. 1. sz., 79–94.
Egry Gábor: Az Antonescu-korszak nemzetiségpolitikája Romániában. Limes, 2011. 2. sz., 11–27.
Nagy Mihály Zoltán: A dél-erdélyi magyar közösség politikai vezet? rétegének internálása 1944 ?szén. In Pál-Antal Sándor et al. (szerk.): Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 2003, 393–410.
Sárándi Tamás: Többség és kisebbség viszonya. A dél-erdélyi magyarság helyzete 1942-ben, a rekvirálások tükrében. In Fedinec Csilla–Szoták Szilvia (szerk.): Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Balassi Intézet – Márton Áron Szakkollégium, Budapest, 2014, 75–100. /Határhelyzetek VII./
Sárándi Tamás: Vogelfrei-ok Dél-Erdélyben. A dél-erdélyi magyarság 1940–1944 közötti története a magyar diplomáciai források tükrében. Modern Magyarország, 2014. 1. sz., 170–194.
Tinódi Gábor: A dél-erdélyi magyarság szellemi élete. In Záhony Éva (szerk.): Hitel. Kolozsvár 1935–1944. Tanulmányok. I. kötet. Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1991, 295–308.