A korszakban 1919-t?l 1937-ig tíz parlamenti választást tartottak, majd a korporatív rendszernek megfelel? 1939. évi választási törvény alapján még egyet. A magyarság nevében fellép? politikai szervezetként a Magyar Szövetség, majd annak jogutódjaként az Országos Magyar Párt vettek részt a választásokon.

Az els? világháború befejezése után Romániához került új területek három különböz? jogrendszerhez tartoztak: Erdélyben a magyar, Bukovinában az osztrák, Besszarábiában pedig az orosz törvénykezés volt érvényben. Így más választási törvény volt érvényben Ó-Románia területén, amit majd kiterjesztenek Besszarábia területére, más Erdélyre és Bukovinára vonatkozóan. 1918 novemberében rendelettörvény formájában hoznak létre egy választást szabályozó dokumentumot, amely a regáti és besszarábiai területekre volt érvényes, 1919 augusztusában pedig egy Bukovinára kiterjed? jogszabályt. Ekkor vezették be az általános, egyenl?, titkos és kötelez? szavazati jogot, illetve a képvisel?-választásoknál az arányos rendszert, a szenátusi választásoknál azonban a relatív többséget elnyert lista nyerte a mandátumokat.

Speciális választási törvényt 1926 márciusában vezettek be, amely egységesítette a választási eljárást, Erdélyben pedig felváltotta a Kormányzótanács által 1919 augusztusában bevezetett, egyéni kerületi választási szisztémát. Az 1926. évi jogszabály nem arányos rendszert eredményezett, mivel választási prémiumot vezetett be, amely a mindenkori gy?ztes pártot favorizálta. Ennek lényege, hogy az országosan 40%-os szavazatarányt elért párt megkapta a mandátumok felét, majd a másik felén arányosan osztozkodott a megyénként abszolút többséget vagy az országosan minimum 2%-ot elért pártokkal. Szavazati joggal a 21. életévet betöltött férfi lakosság rendelkezett, a szenátusi választások esetében magasabb (40. betöltött életév) életkori cenzust alkalmaztak.

A háború utáni els? választásokat 1919 novemberében tartották, a magyarság azonban 1922-ig szervezetten nem vett részt, annak ellenére, hogy magyar képvisel?k ugyan bejutottak a román parlamentbe, ?k azonban az új hatalmi berendezkedés legitimációs eszközének számítottak, a magyarság érdekeit képvisel? politikai programot nem fogalmaztak meg.

1922-ben a Magyar Néppárt és Magyar Nemzeti Párt összefogásából létrejött Magyar Szövetség állított jelölteket. Az 1922. márciusi választásokon a kormányon lév? Nemzeti Liberális Párt és a hozzá lojális közigazgatási vezet?k, választási bizottságok a magyar jelölések többségét mondvacsinált okokkal megakadályozták, emellett a magyar lakosság jelent?s hányada nem szerepelt a választói névjegyzékekben. A képvisel?-választásokon egy magyar jelölt (Bernády György) szerzett mandátumot, a szenátorválasztásokon pedig két helyet tudtak szerezni. Pótválasztásokon még 2 képvisel?vel és 1 szenátorral b?vült a magyar parlamenti képviselet, amely a magyar lakosság arányát a népességen belül (8,6%) nem tükrözte. 1922 decemberében a Magyar Szövetség utódaként alakult meg az Országos Magyar Párt, amely egész 1937-ig a magyarság érdekvédelmi szervezeteként vett részt a választásokon.

A következ? parlamenti választásokat 1926 májusában rendezték, ekkor az OMP az 1923-ban Néppárttal megkötött együttm?ködés alapján a kormánypárt listáján indította jelöltjeit. A választási kartell eredménye a korszak legnagyobb magyar parlamenti csoportjának megalakulása lett, amely 15 képvisel?i és 12 szenátori helyet jelentett. Az összes képvisel?i helyek száma 387 f? volt, így arányosan 33-34 magyar képvisel?nek kellett volna a parlament két házába bekerülni.

A királyi diktatúra bevezetése után, 1939 májusában új választási törvényt fogadtak el, amely 10 tartományból és a f?városból, tehát 11 választókerületb?l, 258 képvisel?b?l álló kamarából és 176 f?s szenátusból állt. Ez utóbbiba 88 személyt a király nevezett ki, és 88 személyt a szakmai testületek (kamarák) választanak meg.

Az 1927. júliusi választásokon, amelyet a Nemzeti Liberális Párt rendezett, az OMP a Német Párttal és több más kisebbségi politikai csoporttal szövetségben Kisebbségi Blokk elnevezés? közös listán indított jelölteket. A fokozott választási visszaélések miatt a szavazatszámokat nem sikerült maximalizálni, 8 magyar képvisel?i és 7 szenátori helyet szerzett meg a Magyar Párt, amihez hozzájárult az is, hogy a németségnek arányait meghaladó engedményt tettek. Ezt követ?en 1928-tól egészen 1937-ig az OMP önálló listával indult, bár mindig egy közös kisebbségi koalíciót támogatott, a Német Párt azonban ezután kormánytámogató er?ként viselkedett, a Magyar Párt pedig a román pártok által felajánlott engedményeket nem tartva elegend?nek, nem kötött szövetséget egyetlen többségi párttal sem. 1928-ban a Nemzeti Parasztpárt jutott hatalomra, és ekkor rendezték meg a korszak legtisztább választását. A Nemzeti Parasztpárt óriási fölénnyel gy?zött, az OMP a szavazati arányok tekintetében ugyan harmadik lett, de a parlamentben a második legnagyobb frakcióval rendelkezett. Országos szinten a szavazatok kevéssel több, mint 6%-át szerezte meg, 16 képvisel?t és 6 szenátort juttatva be a törvényhozásba. Ez az eredmény ugyan nem volt egyenl? a magyarság számarányával, de azt a korszakban a legjobban akkor közelítette meg.

Az OMP-n belül a jelöltállítási procedúra 1926-tól kezd?d?en válik állandóvá, és az egész periódusra ez a kiválasztási módszer volt a jellemz?. Ebben a vezet? testületeknek (az Elnöki Tanácsnak és az Intéz?bizottságnak) központi szerepe volt. El?ször a megyei tagozatok tettek javaslatot a képvisel?jelöltek személyére a párt Intéz?bizottságának, de még annak ülése el?tt az Elnöki Tanács tette meg a javaslatait, amelyet az IB elfogadott. Formálisan tehát az Intéz?bizottság volt az a szerv, amely határozott a jelölésekkel kapcsolatban, azonban az érdemi döntést az Elnöki Tanács ülésein hozták meg. A „biztosabb” körzetekben az „er?s embereket” jelöltették olyan helyen, ahol amúgy reális esély mandátumszerzésre nem volt, bizonyos helyek feletti döntési jogot a tagozatokra bízták.

A jelöltállítás mellett a szövetségkötésr?l is tárgyaltak, általában azonban ez beszámoló jelleg? volt, mivel a különböz? román pártokkal Bukarestben személyesen egyezkedtek, err?l a testületi gy?léseken beszámoltak, a döntés ellenben már hamarabb körvonalazódott, de formálisan a végs? szót az Intéz?bizottság mondta ki. Mivel a választási törvény megengedte, hogy egy jelölt több választókerületben is megválasztható legyen, egyes politikusok egyszerre több megyében is jelöltek voltak. Ha az ilyen jelölt mindkét körzetben mandátumot szerzett, optálnia kellett. Tehát a listán ?t követ? személy kiléte is fontos volt, ugyanis abban az esetben, ha a másik körzet mandátumát választotta, az ?t követ? jelölt kapta meg a mandátumot. Területi lebontásban a választások nagy többségében Bethlen György Udvarhelyen és Kolozs megyében volt listavezet?, Willer József csíki jelölt, Háromszéken ifj. Szentkereszthy Béla, Jakabffy Elemér, Török Andor, Szilágy megyében Jósika János, Aradon Barabás Béla, Brassóban Szabó Béni stb. A szenátorjelöltek közül Gyárfás Elemér Csíkban, Sándor József Háromszéken, Sebesi János és Balogh Artúr Udvarhelyen volt állandó induló. A szenátorválasztási procedúra miatt a Magyar Párt mandátumokat ezekben a körzetekben nyerhetett, amihez még hozzáadódtak az önkormányzati tanácsok által választott szenátori mandátumok, amelyeket szintén a három székely megyében remélhetett.

A korszak választásainak velejárói a választási visszaélések és a hatósági túlkapások voltak. 1926-ban a kormánypárttal kötött kartell révén értelemszer?en ilyen szempontból nem érte hátrány az OMP-t, azonban a következ? évben a Nemzeti Liberális Párt szervezte választásokon már a magyar pártnak szembe kellett nézni a visszaélési man?verekkel. Természetesen amikor az OMP-nek a legnagyobb akadályokkal kellett szembesülnie, akkor érte el a legrosszabb eredményeket is. 1927-ben már a kampányid?szakban is érezhet? volt, hogy annak ellenére, hogy a kormány deklaratív tiszta választásokat ígért, a gyakorlatban ez nem fog semmit sem jelenteni. Arad, Bihar, Brassó, Temes megyékben és a Székelyföldön az OMP gy?léseit nem engedélyezték, programbeszédeket nem tarthattak a jelöltek, plakátjaikat a csend?rség távolította el. Er?szakot alkalmaztak a helyi papság ellen is, jelölteket tartóztattak le, Laár Ferencet például bántalmazták is. A választások el?estéjén, 1927. július 6-án éjjel egy órakor Pál Gábor jelölt csíkszeredai házára éjszaka rál?ttek, ahol épp ott tartózkodott Willer József, aki a kampány alatt fenyegetéseket is kapott, hogy megbánja, ha a Magyar Párt érdekében végzett tevékenységét tovább folytatja. 1933-ban Háromszéken a községi és megyei szenátorválasztások el?tt csend?rök érkeztek Szentkereszty Béla árkosi rezidenciájához, és követelték, hogy a bújtatott tanácstagokat adják át nekik. Mivel ez nem történt meg, a csend?rök az erd?be siettek, és ott kezdték felkutatni a választói joggal rendelkez? tanácstagokat, hogy a választói igazolványukat elvegyék. Az önkormányzatok általi szenátorválasztások el?tti napokban jellemz? volt a Székelyföldön, hogy a tanácstagok elbújtak az erd?kbe vagy a mez?kön, hogy élhessenek szavazati jogukkal.

A választások napján a megjelent szavazókat terrorizálták, verekedéseket kezdeményeztek, a magyar delegátusokat nem engedték az urnákhoz, sok helységben kidobolták, hogy a választás elmarad, emellett néhány önkormányzatot feloszlattak, a megyei vagy községi tanácstagokat fenyegették, és utasították ?ket, hogy a liberálisokat segítsék. Arad, Temes, Háromszék, Maros, Bihar, Szilágy megyékben is hasonló eszközökkel akadályozták meg a tiszta szavazást, az OMP szavazóit megverték, a választási gy?lések megtartását betiltották. Majdnem az összes választásra jellemz? volt, hogy a magyar delegátusokat letartóztatták, a szavazást csak a kormánypárt emberei ellen?rizték, az urnát ?k felügyelték. A székelyföldi kampányvisszaélésekre magyarázatul szolgálhat, hogy ezekben a megyékben az ellenzéki román pártoknak nem voltak elvárásai, az ott él?kre, mint az OMP választói bázisára tekintették. A kormánynak így ezekben a megyékben könnyebb volt visszaéléseket alkalmazni.